Bakkné Szentesi Csilla : az utolsó út: a remény

A vers Brano két fotójának, és
Brendan Perry: Medusa2 c. dalának hatására íródott…*

http://www.youtube.com/watch?v=o3-iG7ZUWvw

 

 

Kihalt, néma táj, kiszáradt tenger,

mindenütt homokot kavar a szél.

A forróság rögöket morzsol szét,

ölelkező sziklákra omlik az ég.

 

Alatta rég bolyong egy hontalan, szegény.

Nagy útra indult: megkeresni a reményt.

Bejárta már érte a föld sok szegletét,

de hiábavaló volt minden lépte,

révbe eddig sehol sem ért.

 

Sors-koptatta idővel a vállán

testét gyilkos hőség hajtja.

Fejében egyre kattog:

ne állj meg, menj tovább!

Feladni még nem akarja.

 

Hallja a hangot:

csak menj, menj, több kell!

Ennyi nem elég!

S ő húzza maga után

élete összes semmijét.

 

*

 

Hallja a hangot

csak menj, menj, több kell!

Még ez nem elég!

S ő kínnal keresi

otthonát, a vesztett reményt.

 

*

 

De víz nélkül hová tartasz?

Merre mégy te, szegény?

A kanyonban nem vár egy hős csepp,

csak két száraz öreg fa

eseng esőért az ég felé.

 

De víz nélkül hová tartasz?

Merre mégy te szegény?

A kanyonban nem vár egy hős csepp,

s a két száraz öreg fa is

hiába fordul esőért az ég felé.

 

*

 

Kiszáradt torka,

panasza csontjába ég.

Homokba markol

elcsigázottan a kéz.

Víz nélkül a hon szívében

csak őr marad.

Megroggyant térddel

földre zuhanva

imára fakad…

 

*

 

De víz nélkül hová tartasz?

Merre mégy te, szegény?

 

*

 

Nem megy már tovább.

Számára az út itt véget ért.

 

Mire a kanyon ébred,

az enyhe szél

arcára teríti lepelnek

a haldokló reményt…

 

Legutóbbi módosítás: 2010.05.05. @ 08:04 :: Bakkné Szentesi Csilla
Szerző Bakkné Szentesi Csilla 299 Írás
Retus nélkül (részlet) az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. a fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre. a vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. tüzét alig érzem. elfordulnak a mosolygó tekintetek.