Az októberi szél — végleg búcsút intve az indián nyárnak — felöltöztette a temetésre indulókat.
A gyászolók a papra alig figyelve forgatták fejüket, mindenki odaért, csak a legkisebb fiú hiányzott, aki anyjának a legkedvesebb volt. A koszorúk alig fértek a kocsira, pedig nyolcvankét évére sokan kihaltak mellőle, ám jó természetével, barátságos szavaival nem csak rokonsága, hanem az egész utca szeretetét kivívta. A sírtól, mely egy dombtetőn tátongott, jól látszottak a későn érkezők, de a fürkésző tekintetek mindhiába pásztázták az utat.
— Nem hiszem el, hogy ezt meg merte tenni — préselte fogai között a szavakat a legidősebb fiú, Mihály. A fájdalom-vésett ráncokat most felülírta a harag, összeszorított fogsora ellenére előreugró álla reszketett.
Húga még egyszer körülnézett:
— Ott a fa mögött, nem Ő az? — súgta izgatottan.
Szemük rátapadt a félig körvonalazódó alakra, aki még mindig takarásban állt.
Négy éve robbant be a Pestről hazatért vagány — már nyugdíjasként. A világban szétszórt, soha meg nem becsült feleségek, gyermekek, szeretők, barátok nélkül, egyedül érkezett. Az anyja repesett az örömtől, feledte a sok-sok álmatlan éjszakát, amikor duhaj, kötözködő fiát leste az ablakból.
— Apjuk! Végre megérkezett, nem ütötték agyon — tolmácsolta férjének a látottakat, aki alvást színlelve hallgatózott a sötétben.
Megszámlálhatatlan szeretőjét, barátnőit, akik átmulatott éjszakái után a nyári konyhából kialakított külön „lakosztályában” kötöttek ki, reggelente mosolyogva köszöntötte, akkor is, ha az újdonsült pár hangos veszekedésétől még hajnalban sem tudott pihenni.
Egy idő után már csak tőmondatokban találgatták férjével, melyik hölgy, hány napot, hetet vagy hónapot bír ki mellette. Kétszer nősült, többször együtt élt, de nem komolyodott.
Megnyugvást egy hozzá képest idős, szépnek nem mondható fővárosi asszony hozott, aki a keze közé kapta, egy kislánnyal ajándékozta meg, és végre kiragadta a kétes hírű barátok és barátnők köréből. A pesti feleség halála után még tartotta magát a lánya kiházasításáig, de utána felülkerekedett régi énje.
Így fordított hátat négy éve családjának, édesanyjának — máig találgatják okát —, és húzta meg magát egy dunántúli kis faluban, sértődötten, magáról hírt sem adva. Édesanyja leveleire, melyeket szorgalmasan írt, soha nem érkezett válasz. Minden karácsonykor, név- és születésnapon, anyák napján Őt várta.
Még mindig nem látni! Lépj már elő! – sürgeti magában Mihály.
Hiszen mindent megbocsátott már neki, mégiscsak a testvére. Édesanyja hányszor bízta rá, mint okos nagyfiúra, míg ő tehenet fejt, vagy a kertben dolgozott, vagy épp az ebédet készítette a földeken dolgozóknak. Nem szeretem órák voltak ezek, mert István után mindig szaladni kellett. Egyik percben még mellette ült a fűben, vigyáztak a libákra, a másikban már a két húsos lábával rugdalt fuldokolva az itató vályúból, ahová fejjel beleesett. Úgy rántotta ki és addig rázta belőle a vizet, míg végre visítani kezdett.
Ezt a fajta gondoskodást pelyhedző állú ifjúként és meglett férfiként is elvárta tőle öccse, sőt még édesanyja is. Nem egyszer zörgette éjjel az ablakát az éppen aktuális barátnő, hogy siessen, úgy elverték Pistát, az árokban fekszik, ő nem bírja hazahúzni. Ilyenkor szó nélkül, felesége mellől kiugorva pattant biciklire, kiráncigálta az eszméletlenségig részeg vagy megcsépelt férfit az árokból, rádobta a csomagtartóra és hazakerekezett vele. Anyja aggodalmas, de hálás tekintete simogatta dühtől redőzött homlokát és csitította kirobbanó szavait:
— Hozzám még egyszer senki be ne merjen kopogtatni! Felnőtt ember, tanulja meg végre, meddig mehet el. Mindennek van határa!
De amikor másnap, kijózanodva, bűnbánó arccal belépett az ajtón és megköszönte, amit érte tett, elszállt a haragja.
A koporsót leeresztették a két évvel előbb elhunyt édesapjáéra. Mindig egyek voltak, hogy szerelemből-e vagy szülői szóra, nem tudni, de férje halála után édesanyja már nem akart élni.
A rögök koppanása zökkentette vissza emlékeiből. Lánya szeretettel karolt bele, szavak nélkül is tudta, vele érez.
Végre, ahogy mozdult a tömeg, visszakapta tekintetét a fa törzséhez. Nincs ott senki, hová lett?
Kereste a felöltő tulajdonosát. Ott van! Látja!
A szíve nagyot dobbant, majd egy pillanatra mintha meg is állt volna.
Szomorúan hajtotta le fejét, könnyeit nem tudta fékezni, befelé nyelte őket, érezte, mindjárt megfullad.
— Hálátlan! — szakadt fel mellkasából a fájdalom.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.03. @ 10:00 :: Bereczki Gizella - Libra
