Ez utóbbit gyanítom magam is. Talán szégyen, ám valóban egy egykori történet, melyet csupán egy általam poénosnak vélt párbeszéd okán mondok el, annak ismeretében, hogy mint tudjuk – úgy értem, hogy: mint jó néhányan, akik ismerjük engem, izé… magamat – elmondhatnánk, rólam többek között azt is, hogy egyáltalán nincs is humorérzékem… Talán még azt sem tudná megmondani közülünk, senki, hogy… na, de hagyjuk ezeket a dolgokat. Így ott folytatnám, ahova végre valahára elért a történetem, vagyis történetemnek azzal a részével, hogy létezett egy általam ma már nem pontosan ismert érzés, még abból az időből:
„Abból a Melyikből?”- csattanhat fel itt az olvasó jogos kérdése. Továbbá azon sem lepődhetnék meg, ha először az olvasó azt szeretné megtudni, milyen nem pontosan ismert és miért nem ismert? Ő gyanútlanul leült olvasni, valamit, amiről gondolta, valamit rejt magában, ami valamit elmond, valami megtudható, belőle, ami érdekes.
Visszagondolva diákkoromra, jutott eszembe ez a történet, ami sok más történettől eltérően valós. Azaz, valós volt. Nem, ez így nem pontos, hozzáfűzném, akkor valósnak tűnt. Mindenesetre, a jelenlegi munkahelyemen tapasztaltak alapján azt kellene mondanom, hogy valószínű, de ki tudja, ki tudná mindezt igazolni?
Itt kettéágazhat a gondolat:
– Talán senki sem vállalkozna az igazolására, mivel jól sejthető hazugságnak tűnik, vagy csupán ismernek már, nem kenyerem a hazugság, ám amikor leírok egy történetet, előfordulhat az is, hogy kicsit változtatok az emlékeimben élő cselekményen, esetleg – romló memóriámnak hála, az emlék megszíneződött.
– Talán nincs is szükség az igazolásra, mert ez a történet a szürke, hétköznapi valóságból került kiragadásra részével, hogy mi is történt, akkor, ott, s mi volt voltaképpen az az esemény?
Mint általában minden főiskolai hallgatónak (s esküszöm, nem tartoztam én sem a diákság kiabálós részébe) nekem is volt, s voltak barátaim.
Jakabnak hívták a szerencsétlent, aki volt szíves elviselni a velem való haverkodást. Azt hiszem, itt felmerülhetne a közmondás, miszerint: madarat tolláról, embert barátjáról, azonban ez nem teljesen fedné a valóságot, hiszen abban az iskolában madarakról szó sem esett.
Nos annyit még el kell mondanom egykori kedves barátomról, hogy igen különleges figura volt a maga nemében: először is a neve nem Jakab volt, mint azt ez ideig valamennyien hihettük, hanem Lajos.
Ezt azért mertem előre szegezni, mert emlékszem, mikor első évesként bemutatkoztunk egymásnak, s ő teljes nevén mutatkozott be, mondván, hogy: Jakab Lajos. Barátsággal viszonoztam ott én is a kézfogást, ám a későbbiekben már nem követtem az ő példáját, így a saját nevemet közöltem vele.
Teltek-múltak az évek, nos nem túl sok, talán kettő telt el az ott kötelező háromból, mikor is barátom egy szép májusi napon azzal állt elő, hogy ő szombaton indul a Világifjúsági Találkozóra, anyagi okaiból kifolyólag is, valamint – s nem utolsó sorban-abból az okból adódóan, hogy mindenképpen szeretne részt venni egy ilyen nagyszabású találkozón, mely igen hasznos lehet kapcsolatok kialakítására, egy későbbi hosszabb körút megvalósításához.
Szerintem is – s később az idő is igazolta – jó buli lehet találkozni sok kreatív fiatal emberrel.
Én a magam részéről azonban a nyár folyamán munkába álltam, igaz, csak diák-munkába, mindössze egy hónapra, hogy valami kevés kis pénzt szerezzek.
Ősszel a Tanulmányi Hivatal folyosóján akadtam össze barátommal, azaz, a hátam mögül toppant elém, nagy örömmel, valami dobozt lobogtatva a kezében:
– Hello! Megjöttem a találkozóról! Idenézz! – mutatta örömmel a csuklóján ékeskedő karórát:
„VIT” óra.
Irigykedve néztem, ám mindjárt kész is volt nálam a kérdés:
– Vitt óra? Nem inkább hozott?
Legutóbbi módosítás: 2010.05.12. @ 11:14 :: Berta Gyula
