Igen tág kategória a Megalázók Szakágazat, ez ugyanis magában foglalja az élet majd minden területét, legelsősorban a munkaügyi területeken, balról jobbra, fentről le, mindenhol. A munkán kívüli személyes viszonyokban is előfordul, de ami nem hivatalos azt most nem számítjuk ide. A Megalázók Szakágazat-i tagságra csak azok predesztináltak, akiknek legalább néhány alkalmazottjuk van. A sors fintora, hogy ha 100 százaléknak vesszük az egészet, belőlük mintegy harminc-negyven százalék alkalmatlan a feladat betöltésére, nem képes felnőni a megalázói magaslatig. Megalázók és megalázók között jelentős a különbség. Nagyon komoly tévedésben van, aki azt gondolná, hogy igazán jó megalázó csak alulművelt, netán kétkezi munkás lehet, két-három beosztottal. Az is téved, aki a bőrfotelekben ülő, helyenként pöffeszkedő vezérigazgatókra, vagy a még magasabban trónoló, vezérigazgatók főnökeire gondol zsigerből.
Iskolapélda:
Egy barátom, akit építkezésen dolgozó ácsként, munkahelyi utasítással átirányítottak egynapi munkára egy másik vállalathoz, a kaputól távol fölismert egy régi hangot. Ez a hang emlékeiben is harsány volt, most viszont habzó szájjal ordítozó. Gimnáziumi padtársa, nálánál sem okosabb, sem ügyesebb nem volt, sőt képességeiben megkérdőjelezhetetlenül gyengébb. Benyitott és köszönt.
– Szervusz drága barátom, de jó, hogy látlak, ezer éve nem találkoztunk, mi történt veled? Mi ez a mocskos ruha rajtad, csak nem valami melós vagy?
– De, ács vagyok, át kellett jönnöm, hogy… te jobban tudod, mit kell itt megjavítani…
– Téged küldtek?
– Igen, mint látod.
– Ott hátul van egy pár ajtófél, azokat kell rendbeszedni.
Közben görnyedt, girhes emberek, púposra rakott talicskákat toltak hátul, mint megannyi rabszolga.
Kedélyesen, szinte bájosan baráti csevegését, a gyakorló megalázó – barátom volt osztálytársa – időnként, dobhártyát szaggató, idegeket tépő ordítással szakította meg:
– Te piszok, lusta, ne ténferegj, mint egy gebe! Dolgozz, azért fizetünk! Ne húzd a szád! Mi van, reklamálni akarsz? Nyugodtan tedd, húszan jönnek helyetted, egy szavadba kerül! – és folytatta a bájos, baráti beszélgetést.
– Figyelj, ha hátul azokat a dolgokat megjavítod, nekem szükségem lenne egy ilyen emberre, mint te. Jól ismerjük egymást, gyere hozzám dolgozni, megfizetlek. – Közben, néhány fülsiketítő ordítással ismét tudtára adta tucatnyi beosztottjának, ki az úr a háznál.
– Különben, hogy lettél te ács?
– Én ezt szeretem csinálni.
– Ne viccelj! Mindig jó fej voltál, sokkal többre vihetted volna.
– Nem vittem kevésre.
– Te tudod, na figyelj, akkor jössz hozzám dolgozni, tudod, mint barát a baráthoz?
Az ács végiggondolta, hogy neki is van egy megalázója, akit nem kedvel, mert hetente, kéthetente, de nem gyakrabban letolja, amúgy megalázó módra a beosztottakat. Néha együtt, néha külön-külön kesergeti az életüket. Már nem volt annyira fiatal, hogy ne mérje fel, a hajdani barát a második munkanapon ugyanúgy ordítana vele, mint a többiekkel. Mit neki az a valahány százaléknyi fizetés többlet. A két megalázót összehasonlítva bizony az ő megalázója, jámbor kenyeres pajtás volt, valamikori barátjához képest.
– Á, köszönöm nem. Jól megvagyok én, fizetnek is rendesen. Most megyek, megcsinálom a munkámat, aztán még beszélünk rendben?
– Rendben pajtás.
A megalázó félpercenként ordított, amint az ácsunk odébbállt dolgát végezni. Gyakorlatilag folyamatosan…
Kedélyesen búcsúztak el.
– Remélem, hamarosan találkozunk – mondta a főmegalázó, volt barát.
– Persze pajtás, én is remélem, egy sör mellett. Akkor mentem, viszlát!
Magában boldogan könyvelte el, hogy a megalázó skálán, ha osztályozni kellene, az ő megalázója milyen jó megalázó. Nem sírt azon, hogy ő nemcsak azért lett ács, mert egész életében az ács szakma vonzotta, hanem azért is, mert nem alkalmas a megalázó szakágazat tagságának elnyerésére.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.22. @ 11:20 :: Boér Péter Pál
