Napok óta kellemetlen szédüléssel küszködött, az életét cseppet sem szokványos körülmények között élő, nyugdíjas román úriember, Petre bácsi, aki családi gondok kellemetlen együttállása következtében elhagyni kényszerült nemcsak lakását, de hazáját is. Egész élete egy jövés-menés-költözködés emléközön gyűjtemény volt. Kora kamaszkorától, Moldva környékéről a katonai szakközépiskola elvégzése után, majd az azt követő altiszti iskola befejeztével sokfelé vezényelték.
Romániát körbejárva keveredett Váradra, ahol megismerte jövendő feleségét, egy magyar lány személyében, aki románul nem tudott, ő pedig természetszerűen magyarul nem. A sors küldte oda munkájából adódóan. Ifjúkori – utólag szánom-bánom – katonai kicsapongó életét is latba vetve, semmiképp nem mondhatta, hogy elegendő időt töltött volna családjával. Így kialakult az a furcsa, de Erdélyben nem feltétlenül ismeretlen jelenség, hogy szín román apának, szín román nevű, magukat teljesen magyarnak valló gyerekei lettek. Gondot ez nem okozott az érintkezésben, hiszen magától értetődően anyanyelvi szinten beszélték mindkét nyelvet, ő viszont soha nem tanult meg rendesen magyarul, nehézkesen tördelte, érteni viszont mindent értett. Most meg itt, ebben az idegen faluban, ahol szomszédjai bár befogadták, mégis egy határ választja el az övéitől – otthonra lelt.
Mégis furcsa! Egyik nap otthon érzi magát, hisz befogadták, másik nap hazavágyik. Nosztalgiázástól mentes kedélyű életútja után, elegendő önfegyelme volt ahhoz, hogy soha ne mutassa ki a belső lelki vívódásait, nemcsak itt, most ebben a pillanatban, hanem korábban sem. Egy katona legyen kemény, ez volt az elve. A faluban nagyon megkedvelték, mert mint ismeretlen, a nyelvet még dadogva is alig beszélő, tiszteletet parancsoló külsejű, erős fizikumú öregedő úriember, ahol kellett ott segített és nem várt érte viszonzásul anyagi kárpótlást sem. Most itt a falu szélén szédelegve nézi a távolt, a lemenő napot, az ég alján felhőkkel keveredő valószínűtlen szürrealista festménynek ható színkavalkádot, a pusztát. A pusztát, ami olyan idegen neki és mégis olyan szív közeli.
„Most pihennem kell”- gondolta -, „sétálok egy nagyot, aztán hazaballagok, hamar lefekszem, jól kialszom magam, attól hamarosan jobban leszek.” Mégsem volt olyan meggyőző ez, a máskor is önmagának kiadott napi, vagy esti önfegyelem tartásra utasító parancs, mint szokott. Valami furcsát érzett, valami szokatlant, amit nem tudott, nem is próbált szavakba önteni, csak nézte a felhőket.
– Mennyi fecske! Ugyanolyanok, mint nálunk otthon a faluban. Évek óta nem láttam ennyit. Honnan keveredtek ezek ide? Sajnos pusztulóban vannak ezek is szegények.
Leült egy rönkre, fáradtan és elgyengülten, homályosan látott, körülötte a naptól szikkadt fűcsomókat és a keserűlaput úgy csodálta, mint valamikor kisgyerekként, azóta soha nem nézett meg ilyen alaposan semmit.
– Csak a fiam, Gyuri itt lenne! A többiek nem érnek rá, de ő legalább látogat. Milyen érdekes Ghiţă, akit Gyurinak hívnak… Nem baj, én ilyenekkel nem foglalkozom.
Másnap délben tűnt fel szomszédjainak az öregúr hiánya. Ott találták a réten, azonnal értesítették Gyurit, aki egy kemény külföldi munka után a fáradtságtól semmilyen szinten nem volt képes feldolgozni a kapott rossz hírt. Mechanikusan ült a volánhoz és majdnem bóbiskolva vezetett. Érkezésekor a helyszínelő rendőrök világosították fel, hogy édesapja hirtelen és nem szokványos halála vizsgálatot követel a szabályok szerint. Így először – „hogy az esetleges külsérelmi nyomokat fölfedezzék, a halál bűncselekmény általi beálltának kizárása végett”- , levették az ingét.
– Mit dolgozott a papa? Olyan izmos, mint egy birkózó!
– A seregben szolgált, majd negyven évet.
Eddig jól tartotta magát Gyuri, ami ekkor következett, attól eltört nála a mécses. A magyar rendőrök rangidős tisztje, aki ugyanolyan rutinosan és unottan végezte a munkáját, mint bármely más esetben, kihúzta magát és keményen kiáltotta:
– Tiszte-legj!
A rendőrök vigyázzállásban, mozdulatlanul tisztelegtek, remegő arccal egy sorstársnak. Ezt csak azok értik, akiknek nagyon hasonló a kenyerük. Gyurit rázta a zokogás, patakzottak a könnyei.
Petre bácsi, valahonnan a felhők fölül visszatisztelgett a tisztességet adóknak.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.19. @ 15:55 :: Boér Péter Pál
