A két ló látta, néha csak mozogva,
hogyan apad a föld színig a boglya,
és fölhorkanó türelemmel várták,
a villa meg a gazda mozdulását,
s az fölvillázva feje fölé – hagyta,
hogy ölelőzzön össze egy darabba,
s hogy kedvét szegje minden csusszanásnak,
ráigazított egyként szálra szálat,
s úgy igazult a ritmus – nyél a kézben,
míg meghasalt a rúd, pont fönn, középben,
leszorította, ropogósra nyögte,
elől a derék két végére kötve,
a rúdvégen – hátul – egy csomó fogta,
hogy ne inoghasson a szekér foglya,
majd húzta-vonta, békén körbejárta,
ránehezült a hajlott saroglyára,
és mint aki a kerek eget tartja,
nagy bizonyságul lökött párat rajta,
az egész terhet akkorára rakta,
hogy megtörpült a vén szekér alatta,
s mert vonulását egész falu látta,
a kitüremlőt gonddal levillázta,
az asszonynép, meg kapva gereblyébe,
föllibbenült a rakás tetejére,
s hogy kedvüket a népek viszonozzák,
a rudat bizton lábközépre fogták,
az egyik hátsót befogta kötéllel,
hogy bírjon a fogat a meredéllyel,
a két lónak csak egy nógatás kellett,
mert érezték, hogy vigyázzák a terhet,
a domb alján fölóvatolt a bakra,
az ostort kedvvel maga mellé rakta,
a többi semmi volt – kinyílt a pajta,
s az egész napot egy nyelésbe falta.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.04. @ 07:15 :: Böröczki Mihály - Mityka