Egy friss sóhajlás szakadt ki az égből
a frissen sajtolt töpörtyű ízéből,
a zsír még forrón hullámzott alatta,
de kiszívott szülejét merni hagyta,
és mintha minden forró falat barna-
nagy nyeldeklésnyi örömöt akarna,
úgy tömörült a szűrön harapásra,
egy tálba fordult, ujjainkat várva,
mi megszenteltük csipet szórta sóval,
hogy elegyedjék túlélnivalóval,
az íze-szíve maga volt a fölség,
és nyeltük, mint kik egy falatba ölték
a kérges kéz, az inas láb szerelmét,
a zsírt közben a nagy vindőbe merték,
és hogy a látványt vidítsa a hála,
egy karaj kenyér rövidült a szánkba,
s mert minden évben ilyen lett a vége,
nem gondoltunk a munka elejére,
hogy ez, meg az, meg épp a bontóasztal,
átzsírozódva megszelt-sok darabbal,
csak bevégeztük – kezünk-lábunk járt még,
de visszafogta étvágyunk a szándék,
mert élt bennünk a múlt tapasztalása,
hogy jusson pár szem majd a koplalásra.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.11. @ 06:49 :: Böröczki Mihály - Mityka
