Sötéten, fenyegetően háborog a tenger. Az öreg Halaváni csapzott madárként gubbaszt, körülötte a kiálló köveken öt-hat öreg halász kémleli a tengert, messzi a horizontot, ott ahol a víz a gomolygó felhőkkel találkozik.
Néha egy hullám rágördül a mólóra és dörgő robajjal összeomlik rajta. A halászok szótlanok, a sós víz végigfolyik ezerráncú, cserzett arcukon, mint annyiszor fiatalabb korukban, amikor ott állottak a kis hajóik fedélzetén. Megöregedtek és a tenger velük öregedett, haldoklott. Az öböl felett örökké füstölgő gyárkémények szúródtak fel az égre, toronyházak emelkedtek, mintha sírkövei lennének a múltnak.
Egy-egy pillanatra, az egymást kergető felhők közül kibukik a nap, és vörösre festi a felcsapó vizet. Mintha lángnyelvek nyaldosnák a kikötő öreg köveit. A kis bárkák kötőfékjeiket tépő, megvadult lovakként rángatják köteleiket.
A halászok óra nélkül is tudják az időt, és azt is tudják, hogy az öreg Halaváni bárkája nem fog visszatérni, de azért várnak. Hit és remény nélkül… de várnak.
Hallil Baya érkezik utolsónak a régi öregek közül. Lesütött szemmel, senkire sem nézve áll be középre, várja a gúnyos hangot, amely a szívébe hasít majd. Teeessséééék paaaraaancsoooolniiiiiii… teeeesééék!
Ő már régen üzletet nyitott a bazársoron, fakanalával kopogtatva szokta kiabálni, ha turista, vagy potenciális vevő megy el az üzlete előtt. Teeessséééék paaaraaancsoooolniiiiiii….teeeesééék …a menye megint várandós, a fiatalok ott élnek vele egy szobában, nagyon kell a pénz. Most szeretne valami vigasztalót mondani, talán mondja is, de a hullámok robaja elnyomja, a szél felkapja, és a kövekhez veri a szavakat.
A vihar előző éjjel kezdődött egyetlen hatalmas széllökéssel és az óváros reves falai beleremegtek. A háztetőkről zörögve hullottak alá a cserepek, a toldott-foldott kátránypapír, a rosszul rögzített televíziós antennák, szellemként repdesett a szárításra kiterített ágynemű, néhány nyitva felejtett ablak ki-be csapódott, éles csörömpöléssel hullott az ablaküveg, korbáccsal megsújtott alvó rabszolgaként, ugrott talpra, támadt fel a tenger.
Az öreg Halaváni nem aludt. Hallotta, amikor a nagyobbik fia Omar felkelt és kiment ébreszteni az öccsét. Az indult felkelteni Jicchakot a zsidót, akivel évek óta dolgoztak együtt szorgalmasan, mert mindketten nősülni akartak. Felkelt ő is, hogy kérlelje, könyörögjön, ne menjenek ki, már úgy is késő, de azután mégsem tette. A háló, az maga a kenyér, az élet… az nem veszhet el soha, semmi áron…
Azt, hogy a motorral baj van, csak a kisebbik fiú Ahmed tudta. Be is ment a városba, végigjárta az alkatrész kereskedők raktárait, de mikor meghallotta az ijesztően magas árakat, nem vette meg, amit akart. Úgy gondolta majd később, valamelyik bontótelepen alkalmilag olcsóbban jut hozzá. Addig majd csak lesz valahogy
Valahogy! Hát igen! Már évek óta csak úgy, valahogy megy minden. Hol vannak már az azúrkék vizet torpedóként hasító musszárok, tonhalak, a mélységeket búvó hatalmas sügérek, a rajokban húzó ízletes kalamárok, a kövek alatt lapuló ravasz lobsterek? Hol a hullámok felett elzúgó albatroszok, a kék eget elsötétítő sirályok csapata, a hófehér gémek, pelikánok, a víz tetején sütkérező óriás teknősbékák, hol van maga a kimeríthetetlen éléstárnak hitt, dús emlőjű édesanya, a mitológiai csodás Földközi-tenger?
A kis bárkák hányszor, de hányszor futottak be szinte süllyedésig rakodva, hányszor zengett diadalmas zsivajtól a kikötő? Mahmud Otrob özvegye kétfülű kosárral jött, és a többiek is a kiöregedett halászok és családtagjaik is. Mindenkinek jutott, kijárt a bőkezűen, jó szívvel adott ajándék a zsákmányból.
Most!! Most már évek óta gyűlölték egymást. Lopkodták a száradni kitett, vagy tengerbe kivetett hálókat, horgokat, felszerelést. Ki-ki úgy érezte, a másik az ő helyére rakja le a hálóját, az ő helyét bitorolja, az őt megillető zsákmányt fogja ki. Az irigység, a gyűlölet volt az úr a kikötőben. Az arabok gyűlölték a zsidókat, a fiatalok az öregeket, és viszont. Ahogyan a hófehér sirályokból a szeméttelepek parazitái lettek, úgy lettek az erőskarú halászokból kétrét görbült, kehes-keszeg iszákosok, kábítószer élvezők, akik gyáván meghátráltak a nehézségektől, de készek voltak késre menni vélt sérelmekért, egy-egy foszlott hálódarabért, falatnyi kenyérért. A város kinyújtotta csápjait és elérte őket. A kikötőben napközben rendőrök, uzsorások és a kevéske zsákmányt olcsón felvásárló, szipolyozó kereskedők nyüzsögtek, éjszaka prostituáltak és selyemfiúk, kétes egzisztenciák, kábítószer csempészek és drogkereskedők adtak találkozót egymásnak. A halászok legtöbbje is megjárta már a börtönöket, ittak, késeltek, gyanús üzelmekbe keveredtek, csempésztek, vagy egyszerűen csak tiltott területen halásztak, mert a valaha szabad tengert is felszabdalták, elzárták, kisajátították.
Most a köveken állva meresztgetik szemeiket a semmibe, a messzeségbe. Várnak! Néha- néha oldalt pillantanak az öreg Halavánira, mikor omlik már össze, mikor kezd el jajgatni?
A szél egyre vág, erősödik. Sötétedni kezd, először csak a keleti égbolt alja, azután körös- körül minden. Valaki viharlámpát gyújt és megáll mellette, mintha csak őrizné a kevéske fényt, a reményt. Mások termoszba méregerős feketekávét hoznak és egyetlen pohárból végig kínálnak mindenkit. Isznak, köszönik és várnak tovább…
Egyre jön a halványfényű, imbolygó viharlámpák sora, a hosszú árnyak a köveken egyre szaporodnak. Jicchák édesapja jön, kétfelől támogatják, vele jön a menyasszonyjelölt sudár, feketehajú lány is. Szótlan szánalommal szorítanak helyet nekik az öreg Halaváni mellett.
Hirtelen feldörög a parti őrség hajójának motorja, egy pillanatra túlharsogja még a hullámok dübörgését is. A hajó kifut, birkózik a toronymagas hullámokkal, alásüllyed, majd az égbe emelkedik. Van hát remény mégis? Indulnak a keresésükre?!
Durva szövésű takarok, vízhatlan sátorponyvák kerülnek elő. Mindenki hoz valamit, feláll a kövekre és várakozik. Cháled Zakkur már évek óta feléje sem nézett a kikötőnek, Zariff és fiai a városba költöztek, de most itt vannak ők is. Bezár a híres Abu Cristó kávéház, de a tulajdonos és a pincérek nem mennek haza, kiállnak ők is a kövekre, szembe az egyre erősödő, süvöltő széllel, a hatalmas hullámveréssel. A móló, mintha a szárazföldtől elszakadt sziget, vagy tengeren hányódó bárka lenne, úszik az éjszakában a toronymagas hullámokon, szoborrá meredt emberekkel. A vízcseppek egy eldobott kő erejével vágódnak az arcokba, mégsem fordul el senki.
A hajnali derengés bontja fel a sziluetteket. A pislákoló lámpák fényét gúnyolja a derengő világosság, de már látszanak a parti őrhajó piros- zöld jelzőlámpái is… és igen-igen, ott hátul a vontatókötélen ott táncol a kis bárka rajta boldogan integet a megmenekült három szerencsés halász!!
Sok nyelven, de szinte egy torokból tör fel a megkönnyebbülés mindent túlharsogó kiáltása: Allah Karim!!… Adonáj Gadol!! Azután elismerő hurrá kiáltás a holtfáradt, derék rendőröknek, akik ezen az éjszakán váltak akadékoskodó ellenségből, hű baráttá, szövetségessé. Az öreg Halaváni Jicchák apjának lapockáit tapogatja, szakállas arcukat egymáshoz nyomják, könnyeik egybefolynak…
Nagy zsákmányt hozott ez az éjszaka. Valami visszatért, amit örökre elveszettnek hittek!!
******************
Legutóbbi módosítás: 2010.05.07. @ 11:40 :: Csomós Róbert
