Szonett az elkerülhetetlenhez…
Izmaimba sorvadt gyengeségem!
Sz?kül? határaim közé rekedtem
Rabja lettem testem börtönének
Láncra verve sz?kölnek remények…
Ám amíg agyam tudattal átkoz,
száll a képzelet, s repít magához
Minden új napom csalárd ajándék,
mert – mi teljesül – csupán a szándék…
Nem mozdíthatom kezem, se lábam!
Ágyba fektetett a kór – legy?zött!
Félek – így visz el – magamba zártan!
Adjatok nekem – könyörg’ve kérem:
gyors halált – ne kelljen élni bénán
Jussak át minél el?bb a fényen!
