Sötétre vakított ablakok
százai ásítanak,
mosdatlan testek
között furakszom,
átellenben árnyéklények
csöveznek papundekli
dosztokon,
hontalan álmaikban
megváltás a pokol.
Minden nap
újabb rothadás.
Már meg sem érzem.
Ez a város az enyém is
– gondolom,
közben kutyaszart kerülgetek,
cikk-cakk,
mint az osonkodó
patkányok a szűk sikátorokban.
Néhányan képembe bámulnak
– mit néztek, üvölteném,
de mégis minek?
Lélektelen,
feketére vakított ablakok mind,
nem tükröződöm,
nyomtalanul suhanok és elfogadom:
ez itt egy istenverte dark city.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.21. @ 17:42 :: Fecske Panna