párologni kezd az éj fala
mikor mögé szökik a fény
pajkos szikráit szerteszórva—–
magát a lelkembe simítja——–kis képzavar
néha még égre tör a láz
szemünkbe csillan napfény selyme——–szemünkben és kell egy nével? ide…
akkor lángot vet a parázs
szívünkre borul vágyunk leple—maszatos—————-szívünkre
néha még kézenfog a bánat
néha még köd üli a tájat
ám szemem távolba néz
s szívem dobbanni kész—————-szívem
(csak fátylas hajnalon——-önmagában a fátylas jelz? kevés ide: ködfátylas, pl…
von magához a fájdalom
mikor gyanútlan álmodom)
———————————————————–
Régi hibák, kedves Évám: ismét nevén nevezed, több alkalommal a bánatot és a fájdalmat,
sok a “szív” és sok a “néha”, mégha fokozásként, hangsúlyként alkalmazod is, lehetne helyettesíteni az “id?nként”, vagy a “máskor” szinoním szavakkal, a zárlatot elkapkodtad, majdnem jó, de valami hiányérzetem maradt utána…
Legutóbbi módosítás: 2010.05.08. @ 07:56 :: Havas Éva