Csaltam. El?ször hatévesen. A nevel?n?, Néne mondta, hogy fels?s koromig megbocsát az Isten. A bátyám, Ati vett rá. Megkért, tapsoljak össze-vissza. Majd azt hiszik, nem jó a hallásunk. Együtt jártunk volna zongoraórákra. De én sem akartam, bár hangom, mint az angyalkáké. Apa ismételgette gyakran. Mikor skáláztam, a spaletta résén át egy fénycsík beszökött. Az tetszett. Követtem a szememmel. Egy lebeg? hangjegyvonal. Rajta le-föl bucskáztak a kottafejek. Apró kötéltáncosok. De olyan nyúlós hideg és rossz szag volt a tanárn? szobájában. Akár a pincénkben. Féltem a szellemekt?l. Néne tudta biztos. Csak az ?rz?angyalom láttam egyszer. A padló fölött lebegett. Ezüstös fátyolban. Hosszú haja a csillárig ért. Mosolygott. Megnézhette a körtéket. Én is akartam többször, de nem került rá sor. Ati egyszer széttört egyet az udvaron. A zsebrádiót is kibelezte. Épp imádkoztam este, amikor az angyal megjelent. A szárnyára nem emlékszem. Térdeltem az ágy el?tt. Fejem a paplanon félrehajtva játszottam. Szem-lecsukósdit. Próbálgattam fél szemmel vagy résnyire kinyitva nézel?dni. A bátyám nem hitt nekem. Nem árultam el. Ha csúnyán beszéltünk, leszidtak.
– Hülye vagy, nincs Jézuska, se Télapó, se Isten. Még Csúnyabácsi se!
? sokat olvasott. Éjszaka is. Egyszer a nappaliban (én ott aludtam) kereste a halakat. Megijedtem. Másnap kiderült, nem emlékszik semmire. Ma már arra sem, hogy neki mindig három eperrel, meggyel, cukorkával „több járt” a három évvel id?sebb jogán. De nem érdekelt különösebben. Anya örökké kárált apa szerint. „Okos enged, szamár szenved.” De én engedtem. Sokszor csúfolt is Ati. „Iá, nagy szamár, mégis iskolába jár.”
Tanár lettem. ? a fizika tudományok kandidátusa. Fia bankár. Az enyém közgazdász. Pókerezünk néha. Nyerek.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.17. @ 09:42 :: Inaktív
