Ma, május 28-án, éjjel egy órakor kerekül ki az ezüst hold képe: avval elkezd?dik a 2544. buddhista év els? hónapja, vaiszákha havának els? napja kezd?dik.
Hármas ünnepnap ez a „magunkfajtáknak”.
Amikor 20 óra 28 perckor fölkél a hold, én majd leülök a padlóra: tudatom és lélegzésem lecsillapítom, megpróbálom egyhegy?vé tenni a csittavrittit, a tudat felületi hullámait, ahogy Patandzsálitól tanultam egykor.
Három mécsest gyújtok a meditációhoz: egyet a buddha-lényegiségnek, egyet a Buddha tanának, egyet a buddhista közösségnek.
Két tenyeremet összezárva emelem a fejem fölé, és azt a bídzsamantrát (imacsírát) hangoztatom csöndesen: OM.
Ez szól a buddha-lényegiségnek.
Két összezárt tenyeremet ezután a szájam magasságáig hozom le, és azt a bídzsamantrát hangoztatom: AH.
Ez szól a hangságban megfogalmazott tanításnak.
Végül két összezárt tenyeremet a szív-csakráig viszem le, és azt a bídzsamantrát hangoztatom: HUM.
Ez szól a Buddha útján járók közösségének.
Kis szertartásom azt ünnepli majd, hogy a buddhista hagyomány szerint a májusi holdtölte napján született, világosodott meg és tért a parinirvánába – a végleges evilági semmiségbe – Sziddhártha Gautama Shákjamuni, a történeti buddha.
Az els? májusi holdtölte a Kr.e. 624. esztend?ben május huszonharmadikára, csütörtökre esett.
Mármint – persze – a mi naptárunk szerint.
Az ind naptár ezen a napon vaiszákhah hó els? napját írta, és ezen a napon…
…egy várandós királyné
“a Lumbiní-ligetbe ment
urának engedelmével,
s a hárem is követte ?t.”
Itt törtek rá Mája királyasszonyra, Sziddhártha Gautama anyjára a szülési fájdalmak, és ?
„egy virágfürtt?l meghajló
faágban megfogózkodott,
s e percben méhét megnyitva,
Bódhiszattva világra jött.”
Megszülte fiát, aki a Sziddhártha Gautama Shákjamuni nevet kapta.
„Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag,
s a tiszta lelk?, gyönyör? királynét
szülési fájás baja nem gyötörte,
mikor megszülte a Világ Reményét.”
A gyermek születését csillagjósok jelezték el?re, s azt is megmondták az Apának, hogy fia vagy mahárádzsa, nagy király, Pándzsáb egyesít?je lesz, vagy egy megvilágosodott szent.
Az apa, a király természetesen inkább az el?bbit szerette volna teljesedve látni, ezért – bölcsen tudva, hogy a vallásos élethez a szenvedés megismerése vezet -, úgy nevelte az ifjú herceget, hogy ne találkozhassék szenvedéssel.
Így hát a királyi udvar háremében nevelkedett Sziddhártha, és amíg ott élt atyja birodalmában:
„Id?ben hullott az es? az égb?l,
a jégverés nem verte a vetést el,
szell?-terelte, üde felh?nyájak
villám-övét?l ragyogott az égbolt.”
Ám anyja, Mája, látván, hogy a gyermek
„tökéletes, mint a nagy égi bölcsek,
nem bírta túlélni boldogságot,
s további életre az égbe tért meg.”
A Herceg
”felcseperedve, gyermekkora végén,
mit rangja kívánt, tanulnia kellett.
Mihez sok évi tanulás kell másnak,
elég volt ahhoz neki egynehány nap.”
Aztán apja meg is házasította, egyszóval: élte az ind hercegek szokványos életét, még gyermeke is született:
Ám egy nap Gautama hercegnek…
„…kedve támadt a kirándulásra,
mint istállóból elefánt kivágyik.”
És e kirándulás során a következ? találkozások estek Vele.
Els?ként meglátott egy agg, öreg embert, és ezt kérdezte kocsihajtójától:
“Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd?
Haja fehér, botba fogózva lépdel,
szeme beesett, reszket és legörnyedt.
Így született, vagy valami baj érte?” – mivel Gautama ilyet még sosem látott.
Csandraka, kocsihajtója a Hercegnek, felvilágosította, hogy az öregedés, az elaggás minden emberi lény közös sorsa, korántsem egyedi.
A kocsiút folytatódott, míg nem…
.”….az istenek most nyavalyáktól gyötrött
test? beteget alkottak az útra.
(Gautama) pillantása a betegre vet?dött,
s kéréssel fordult újra kocsisához:
E püffedt hasú, vacogó, ziláló,
megereszkedett tagú, vézna, sápadt,
“Anyám!” – jajszóval a kezét kinyújtó,
segítség -esd? nyomorult miféle?”
Csandraka a betegség, mint egyfajta szenvedés természetér?l is fölvilágosította az ifjú herceget.
Aztán megtörtént a harmadik találkozás:
„Haladt az úton a királyfi, ám egy
halottat alkottak az istenek most.
A halottviv? menetet csupán a
királyfi és a kocsihajtó látta.
A királyfi a kocsisát kérdezte:
Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd?
Díszes ruhában hever, és nem mozdul,
siránkozó nép vonul a nyomában.”
“Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül
örökre alszik merev fadarabként.
Elhagyta végleg, aki eddig óvta,
támadta, védte, a barát s ellenség.” – válaszolta Csandraka, és ezzel a halál tényét is Sziddhártha elé tárta.
És végül a királyfi egy szanjászinnal, egy bölcs szerzetessel is találkozván, végs? elhatározásra jutott.
Nem akart már nagy rádzsa lenni, helyette arra tette föl életét, hogy megkeresse a szenvedés keletkezésének, létezésének és megszüntetésének módját.
Elhagyta hát a palotát, levetette díszes ruháját, lenyírta szép hosszú haját, és tanulmányokba fogott.
Akkortájt az ?si Indiában hat létnézet volt a bölcsek között, s ? évek során elérte mind a hatnak a tökéletességét, úgy, hogy mestereit is felülmúlta.
Csakhogy hiába volt végül a csúcson (védántának hívják ezt a csúcsot), valami sejtelmes kielégítetlenség érzete nem hagyta nyugodni.
„És ekkor, Aggivészena, még megvilágosodásom el?tt… az igaz üdvösséget keresve… gyönyör?séges tájra bukkantam.” – számolt be utóbb tanítványainak a Magasztos. –
„És ekkor az a gondolatom támadt: mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám godolkodásomat?”
Egy szóval: Gautama jógagyakorlatba kezdett, mély-meditációba süllyedt, Patandzsáli tanítása szerint, aki – ugye – ekként határozta meg a jógát:
„jógascsittavrittiniródhah”: a jóga a tudat felületi módosulatainak visszafogása.
És ekként, és ily módon Sziddhártha Gautama Shákjamuni Krisztus születése el?tt 588. május 15-én, pénteken éjjel megvilágosodott.
És ekkortól, és ez okból a neve: a Buddha.
A Megvilágosodott.
Mert ez a szó ezt jelenti.
És megint csak májusi holdtölte volt.
Na de: mit is jelent az, hogy megvilágosodott?
Ajjaj!
Ha én azt tudnám…
Mindenesetre van, ami elmondható, hisz benne van a Tanban.
Azon a májusi éjjelen a Buddha megértette, hogy a lét szenvedéstermészet?, megértette, hogy mi a logikus oka ennek a szenvedésnek, miként keletkezik; átlátta, hogy e szenvedés (ha egyszer keletkezett) megszüntethet?, és végül fölismerte (és meg is jelölte számunkra), hogy melyik az az Út, melyen járva a szenvedés megszüntethet?.
Ezt nevezzük a buddhizmus Négy Nemes Igazságának.
És azt a szöveget, melyben Sziddhártha, az imár Buddha ezt kinyilvánította, úgy hívjuk: dharma-csakra -pravartana – szútra: a Tan kerekét mozgásba hozó beszéd
Annyira gyönyör?, nem?
És akkor a Buddha ténylegesen elérte a nirvánát, azon az éjjelen karmái, lét-indíttatásai megsz?ntek tovább m?ködni: talán el kellett volna t?nnie a mi „mindig – mindennel – együttforgó” világunkból, ám a Magasztos azt gondolta:
„Ez a Tan mély, nehezen fölfogható, nehezen érthet?, titkos, csak a Bölcseknek szóló. Az emberek vágyaik rabjai, nem fogják megérteni a létcsírák kioltásának logikáját.
Ha azonban maradok, és hirdetni fogom nekik az Igazságot…megérthetik azt.”
Ezért itt maradt közöttünk, föláldozta a „kihúnyás” lehet?ségét, és nyolcvan éves koráig tanított.
Amikor a Magasztos elegend?nek látta a létforgatagban töltött id?t, így szólt a tiszteletreméltó Ánandához, legkedvesebb tanítványához: „Induljunk, Ánanda, menjünk Vészáliba!”
Így lett: Ambapáli táncosn? ligetében megszállt a Buddha, majd tovább vándorolt Pává városába, ott Csunda aranym?ves házánál megvacsorázott, szarvasgombát evett, mely romlott volt, és…
„így beszélt Hozzá a Gonosz: – Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos.”
És úgy lett:
„Így hallottam:
„mikor a Szent megette Csunda ételét,
elfogta kínzó rosszullét: halálos vég? gyötrelem.”
Azért még útra kelt, elérkezett – nagybetegen – a Hiranyavati folyó túlpartján fekv? Kusinára-vidékére, a Mallák szálfaerdejébe, ott fekv?helyet készíttetett magának, és alkonyattájt megtért a parinirvánába, a végleges e világból való eltávozásba.
Ezt hagyta tanítványaira utolsó tanításként:
„Ne feledjétek, Ti szerzetesek: múlandó minden, ami keletkezett, törekedjetek szakadatlanul!”
Krisztus születése el?tt 544-ben, május 11-én vasárnap történt mindez: szép májusi telehold ragyogott Pandzsáb sötétkék égboltján.
Megkezd?dött a buddhista évek számlálása, melyben ma elérünk a 2544. évhez.
SARVA MANGALAM – BÉKESSÉG MINDENEKNEK
(Az idézeteket Ashvaghósa A Buddha élete cím? m?véb?l kölcsönöztem, helyenként fordítottam
A szövegben szerepl? szanszkrit és páli szavakat, kifejezéseket nem a szokásos angol fonetikus átírásban, hanem kiejtés szerint jegyeztem)
