Aki teremt, aki a Létesült Világot létrehozza, az Brahmá; aki pedig a Létesült Világot – mid?n már nem tartható meg tovább – elpusztítja, az Síva.
Mikor fényb?l és ragyogásból elkészült a nagy m?, a Létesült Világ, megjelentek a sötétség pusztító démonai, az aszurák is, mert ahol fény van, ott árnyéknak is lennie kell; ez a Világ egyetemes, nagy Törvénye. És a démoni er?k mással sem próbálkoztak azóta, mint hogy elpusztítsák a fény gyermekeit, az isteni dévákat, és magát a Világot is.
A teremtés és pusztítás két pontja közt a Megtartó Visnu uralkodik a Létesült Világ rendje fölött, ügyel arra, hogy a Létesült ne hulljon id? el?tt a megsemmisülésbe, hogy a démoni er?k ne gy?zhessenek.
Teszi ezt úgy akár, hogy testet ölt és alászáll: kilencszer történt meg ez már a múltban, és elj? majd a jöv?ben még egyszer Visnu, a Megtartó.
Azt mondják, hogy a Megtartó Visnu mosolygó arca az egész világnak örömöt szerez.
Els? testet öltés: Matszja, a Hal
Egyszer régen történt az, hogy Szatyavrata rádzsa a Kritamála folyó partján végzett lemondó áldozatokat, ezért nem vett magához ételt, mindössze egy kis vizet ivott. Miközben tenyeréb?l víz-áldozatot csorgatott a szép folyóba, észrevett egy kis halat a felszínen tátogva.
A hal bajban lehetett, mert könyörögni kezdett a királynak emberi szóval, hogy védelmezze meg, és arra kérte, hogy helyezze biztonságba. Szatyavrata hazavitte a halacskát, és egy vizeskorsóba menekítette.
A hal, amint a korsóba került, azonnal növekedni kezdett, a korsó hamarosan kicsi lett számára.
Szatyavrata ekkor egy kúthoz vitte, de ez sem bizonyult elég nagynak.
A király ekkor egy tóba dobta a halat, de a hal ismét növekedni kezdett, és a tó is túl kicsivé vált számára.
Végül a király a tengerbe dobta, ám hamarosan azt is kin?tte a matszja.
Ekkor Szatyavrata rádzsa végre megértette, hogy a hal Visnu megtestesülése.
Matszjadeva – Visnu – elmondta a királynak, hogy néhány nap múlva az egész Létesült Világot nagy víz fogja elárasztani, ám ? meg fogja védelmezni a királyt, és a véle haladókat.
Úgy lett, ahogy a hal megjövendölte; vad es?k jöttek, melyeket – mondanom sem kéne tán – a sötétség démonai, az aszúrák zúdítottak a világra, és eljött a pusztulás ideje.
A rádzsa – Szatyavrata – szomorúan nézte birodalma és világa pusztulását, ám egyszerre látása el?tt fölbukkant egy gigantikus, soha-el-nem képzelt bárkát, mely feléje közeledett. A jó Rádzsa beszállt a hajóba a szent szobrokkal és az összegy?jtött gyógyfüvekkel, magvakkal és más él?lényekkel együtt, melyeket sebtiben összeválogatott. Nem minden él?lényt sikerült a bárkába mentenie; ezek pusztultak ki a föld színér?l.
Negyven napon át járt a bárka a földuzzadt vízek fölszínén, míg a sánti-béke ragyogó szivárványa vissza nem tért az ég boltjára, és az es?k megsz?ntek. Szatyavrata rádzsa akkor – a Vész múltával – gyönyör? mantrákat ajánlott fel Matszjadévának, Matszja pedig átadta neki és az ?t követ? szenteknek a védikus tudást, a mantrákat és a jóga 100000 gyakorlatát.
Második testet öltés: Kúrma, a Tekn?s
Nagy, nagy tévedés azt gondolni, hogy a fényes Istenek nem öregednek az id?vel, és nem halnak meg.
Ugyan már!
Istenné akként lesz bárki-bármi, hogy hosszú id?kön, sok-sok újralétesülésen át csak jó karmákat, dics?n fényl?ket halmoz: akkor aztán Világának Világosságaként születik, istenné válik: ám id?vel fogynak – fogyton fogyvást fogynak – jó karmái, szeretettel, szépséggel, jósággal teli egykor volt cselekedeteinek következményei.
Öregedni kezdenek akkor és vénülni az Istenek is, aztán – ha elfogynak egészen – meghalnak a legjobb, legfényl?bb, legkülönb Istenek.
Bhárata szép, ?si földjének istenei érezték bizonyos napokon, hogy fényük fogyóban, de mert nagyon vágytak a halhatatlanságra, keresték és kutatták, aztán meg kutatták és keresték az amritát, a Halhatatlanság Teremtés el?tt?l fogva létez? italát.
Bejárták hát az összes Földeket, és egy nap elérkeztek a Legvégs? Tenger Partjára.
Hófehér tajtékokat vetve hullámzott az a világvégi tenger, de nem ezért hívták Tejtengernek, vagy nem csak ezért.
Ez a Végóceán ugyanis akként ?rizte magában a Világ minden Kincseit, mint ahogyan a tej rejti magában a vajat: épp csak ki kell azt köpülni.
Ám a Tejtenger kiköpülését a szépen fényl? Dévák egymagukban meg nem tudták tenni, ehhez bíz’ kevesen voltak, bármily fölsorolhatatlan számúnak t?nnek is az ?si India istenei.
Visnu tanácsára fölhozták az alsó világból a sötétség démonait, az Aszúrákat, kik szintén istenek voltak egykor, de – mértéktelenség b?nébe esve – az alsóbb világokba vettettek, démonokká lettek.
Igen ám, csakhogy maguk az aszúrák is érezték, hogy a Szépség, az Ifjúság der?s ver?fénye lassan t?n?ben számukra, ugyanúgy, miként az Istenek, a Dévák, hervadoztak, kókadoztak, féltek, hogy a nagy baj, a halál érheti ?ket.
És ugyanarra ácsingóztak – vagyis az amritára – mint maguk az Istenek.
Ezért az Istenek és a démoni Aszúrák megtanácskozták, mivel is köpülhetnék ki a Tejtengert, és arra jutottak, hogy köpül?fának a szent Sumeru-hegyet fogják használni, és úgy vélték, alkalmatos lesz, ha annak derekán vetik át az alvilági kígyók – a nágák – fejedelmét, Vászukit, minden Kígyók királyát.
A Sumerut Visnu emelte ki a Hónak Honából (azon id?ben úgy hívták: Hima-alaya: ma azt mondjuk csúf tévedésünkben: Himalája.)
Lényeg csak az, hogy Visnu kiemelte Himálaja-szállásáról a Sumeru-hegyet, Indra meg rávette Vászukit, jönne el kötélnek.
Odaálltak hát Istenek, Démonok, és körülnézegették a köpül?fát és a köpül?zsínórnak vélt Vászukit.
És azonnal vitába kezdtek: no, nem azon, hogy jó-é a Suméru-hegy köpül?fának, és alkalmatos-e köpül?zsinórnak Vászuki-nága.
Azon vitatkoztak azok ott, hogy vajon ki álljon a kígyó feje fel?l, és ki alázkodjon a fark-fel?li oldalon, mert mind a két csoport magára nézve megalázónak tartotta, hogy a világkígyó farkát fogja.
Megint csak Visnu jött a Dévák segítségére, ki – el?relátóan – rábeszélte az Isteneket, hogy engedjék át szépen az aszúráknak a megtisztel?bb, de veszettebb helyet.
Hozzákezdtek hát, hogy a Tejtengerbe mártott hegyet a Világkígyó segítségével forgassák: ide-oda húzkodták az óriáskígyó testét, és a Sumeru lassan forgolódni kezdett, azaz kezdett volna, de folyton megbicsaklott, és bed?lt a Tejtengerbe.
Kell-e mondanom? ismét Visnu segített.
Fölöltötte második megtestesülésének alakját, Óriástekn?ccé változott, alámerült a Tejtenger vízébe, medrében megvetette lábát, és hátára vette a Sumerut, melyet most már biztonsággal forgathattak jobb fel?l az Istenek, bal fel?l a Démonok. (Már ha szemb?l állunk, és a rendez?i oldal fel?l nézzük az ?si színpadot.)
Elég annyi, hogy a Sumeru szépen forgott a Tejtengerben, és az lassan kiadta mélyében szunnyadó vaját: a csodás, sosem látott ratnát, a szépséges Drágakövet, aztán a mennyei táncos angyalkákat, az apszaraszokat, és sok minden mást is.
Az Aszúrák semmivel sem tör?dtek, csak a Halhatatlanság Italának fölbukkanását várták, így hát minden kincset az Istenek ragadtak magukhoz.
Végezetül Tejtenger legmélyéb?l fölszínre bukkant a Kehely, a várva várt kincs, a Halhatatlanság itala, ízes amrita.
Mohón nyúltak volna utána mind az Istenek, mind a Démonok, de abban a minutumban a sok dörzsölést?l átforrósodott nága, Vászuki elkezdte mérgét köpködni, és persze minden mérgét a szájánál állókra, az aszúrákra ontotta, kik ijedten elengedték, és szemükb?l, szájukból törölgették a keser? kígyómérget.
Ez alatt az Istenek egy csöppig megosztották egymással az amritát: mind-mind ittak bel?le, és így lettek Öröklét?ek az Istenek; Halhatatlanok.
Kivéve Ráhút, ki az aszúrák libasorának végében ácsorgott, és leleményesen pár csöppet megszerzett a Halhatatlanság Italából.
Lesz még bajunk Ráhúval, nem gondoljátok?
És az aszúrák sem fognak csak úgy beletör?dni a vereségbe; gondolom.
– folytatódik –
