A madám kézen fogta az újfiút, és gyenge erőszakkal vitte volna az újoncképzés nagymesteréhez, Nyalánk Zsófihoz, de Vera elállta útjukat.
— Olga asszony, mutasson be ennek a kedves fiúnak.
— Ez itt a ház gyémántja — mondta Imrének egy mesterséges mosollyal, s magukra hagyta őket. Ahogy ez az epizód lejátszódott, arra a pár pillanatra megállt a csevegés a pihenő hölgyek között. Ilyet még nem láttak! Verához csak előre bejelentett vendég ülhetett, akik méltóak voltak hozzá, úgy erkölcsileg, mint anyagilag. Persze a lányok nem tudták, hogy Joachim von Redl, aki mára volt hivatalos, apja váratlan halála miatt, másnapra halasztotta a jöttét.
Mikor a két fiatal, már pár perce némán ült az asztalnál, Borbíró idejét látta, hogy társalgásba kezdjen. Először ránézett a csizmájára, mintha tanácsot kérne tőle, majd bátran megszólalt:
— Imre vagyok.
— Igen? — kérdezte Vera, tágra nyitott szemmel, mint aki először hall ilyesmit.
— Igen. Meg itt szolgálok az utászoknál — felelte, mert már visszanyerte világfias modorát.
— Ez igazán érdekes, nem is gondoltam volna… — csodálkozott Vera.
— De bizony igaz!
…És ez frappáns, elmés társalgás így ment volna záróráig, ha Vera meg nem unja. Egyszerűen felállt, és magával vitte Imrét a budoárjába.
Hogy a zárt ajtó mögött mi történt, azt csak ők tudják. Nincs kizárva, hogy ott folytatták tovább a tartalmas, sziporkázó eszmecserét. Vagy talán az is megeshetett, hogy Imrének eszébe jutott, hogy nem össztáncon van; s fogdosta egy kicsit itt és ott a lányt, s az sincs kizárva, hogy hirtelen nagy örömet is érzett. Passzívan ugyan, de legalább társaságban. De nem mert illetlenül tovább menni, mert azt gondolná róla a lány, hogy ő is csak olyan, mint a többi férfi; — csak egyet akar, ha nőt lát…
Vagy húsz perccel később, Vera avval fejezte be a kellemes együttlétet, hogy elkérte Imre bukszáját és kivett belőle pár bankót. Az utolsót bennhagyta, és a legény lelkére kötötte, hogy dobja bele a földszinti ládába. Az van ráírva, hogy „Agg hölgyek otthonára” — alapítvány.
Olga asszony jó néven veszi…
Következő alkalommal, mikor már a lányos házhoz készülődtek a legények, Kőfejtő Zoli odaszólt Imréhez egy jó tanáccsal.
— Verához ne menj. Meg már a közelébe se engednek, ha nincsen aranybányád — s folytatták a csizmapucolást, mert azért adtak a legények magukra. Na, meg hogy a káplár se küldje őket vissza a kaszárnya kapujától.
Az a Kőfejtő honvéd életismerő volt. Tudta, hogy csodák csak a mesében vannak. Apja esetére gondolt, mikor is cipész létére beleszeretett egy cigánylányba, a Milleneumi kialításon. A sötéthajú roma delnő az etnikumi pavilonnál szedte a bilétákat. De mivel a társadalmi különbség olyan nagy volt, hogy a család férfitagjai úgy megverték az öreget, hogy szalmásszekéren vitték haza a falujába. Azóta is biceg szegény…
Borbíró magában csak mosolygott Kőfejtő szavain. Persze, mert ő tudta a gimnáziumban tanult latin mondást, hogy a szerelem mindent legyőz, és azt is, hogy a mocsárból is nőhet hímporos szűzi virág. Csak akkor hervadt le arcáról a magabiztos derű, mikor belépett az intézménybe. Rögtön észrevette szerelmét. Vera jobb keze éppen az asztal alatt kereshetett valamit, miközben Joachim von Redl a bajszát pödörte, s vidáman csattogtatta a bokáját az abrosz alatt. A lány aközben elmélyülten egy legyet figyelt, ahogy az olyan bőszen vakarta mindkét első lábával a fejét, hogy Vera őszintén aggódott, hogy letépi itt neki az asztalon. Borbíró villámsújtottan zuhant vissza a földre. Dermedve leült bajtársai közé, és még már azt sem bánta, hogy a csupa szív Nyalánk Zsófi melléje ült. S azt sem, mikor megérezte, hogy a kisasszony a zsebébe nyúlt apróért a pincérnek, sőt visszatért arcára a jókedv, mikor Zsófi továbbra is krajcárt keresgélt a pikolófiúnak. Tényleg, jó lélekgyógyász ez a Nyalánk leányzó…
Imre fejét már nem zavarta Vera pálfordulása, mert már megtanulta, hogy szegény ember csak oda nyúlkáljon, amit elérhet. Éppen ezért, ha kimenőt kapott, ezen túl boldogan járt Zsófihoz. Imre nem tudta, de igazságtalanul ítélte meg a lány.
Vera csak abban volt hibás, hogy féltette Imre férfiasságát. Ugyanis még aznap este, miután hazamentek a katonák, a Madám megdorgálta, hogy a munkaidő alatt fecsérli az idejét. Mellette Iván, a bozontos mellű, aranyköteles ház- és rendőrzője, meg csak bólogatott, és megígérte Verának, hogy kiheréli a katonát, ha még egyszer a közelében látja. Igaz, nem szívesen teszi, mert nagyon hasonlít feleségéhez, a szépséges Jurijhoz.
*
Pár hónapig még a megszokott kerékvágásban ment a vitézek kaszárnyaélete. Hétvégen az utászok el-eljártak a lányos házba, néha meg, ha nem volt rá pénzük, akkor elmentek a kinematográfus bódéjában, nézegetni a mozgóképeket. Jókat lehetett röhögni a remek tréfákon. A legjobb volt, mikor mindenki összeverekedett, és egymást dobálták tortával. Legtöbbször csak bevették magukat egy kocsmába, és gyanútlanul itták a korsó söröket.
Ez így ment egészen addig, míg a sors elirigyelte Borbíró békéjét, vagy talán az ördög köpött a levesébe, mert egy hadparancs, véget vetett a kaszárnyai életnek.
Egy váratlan éjszakai riadót követve, pár órai masírozás után döbbentek rá a katonák, hogy vorosovkai legényéletet örökre elfelejthetik.
Estig masíroztak, majd holtfáradtan mély álomba zuhantak. Pedig még csatában sem voltak. Másnap hajnalban a visszatérő éjszaki járőrök nem jelentettek semmi ellenséges mozgást, mert persze, mert aludtak. — Majd hülyék lesznek mászkálni. Hiszen tudták, hogy a félnapnyira lévő alapos németek, már elvégezték helyettük az ilyesmit. Már rég felderítették az egész környéket az ellenség után. Reggel, már jobb kedvvel indultak az útnak, mert az őrmester kihirdette, hogy már csak húsz kilométer van előttük a folyóig. Ahogy elérik majd a szélesen hömpölygő Cservenkát, rögvest rumosztással kezdődi a pihenő. Aztán majd nekiállnak a németekkel egy felrobbantott hidat ideiglenesen rendbe hozni. A Deutschmeister század már két napja elkezdte a munkát.
Már órák óta vidáman dolgoztak a hídépítők a roncson, míg a többiek meg félmeztelenül cölöpöket vertek egy új hídfőhöz. Már joggal mondhatják otthon, hogy tényleg frontharcosok. Csak nehogy vége legyen a háborúnak, míg fel nem építik a hidat. A munkától kiizzadva viccből italt rendeltek a káromkodó káplártól, mintha egy békebeli bécsi sörkertben lennének. Egy német az ujján mutatta, hogy hány korsóval kér.
A negyvenkettes mozsárágyuk nem várták meg a káplár válaszát. Hanem egyszerre belebőgtek halált osztó lövedékeikkel a tömegbe.
A befejezés tényleg következő számban jön.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.27. @ 18:29 :: kisslaki
