A negyvenkettes mozsárágyuk nem várták meg a káplár válaszát, hanem, ahogy már előre megbeszélték, égrepesztő dörgéssel berobbantak a tömegbe egy hullahegyet rakni.
Rengett a föld és vele remegett az erdő. A fák között borzosan aggódott a tó, mindaddig, míg a feluszított ágyuk torka, bele nem rekedt a fülrepesztő bőgésbe. Egy pillanatra csönd lett. Újra megkerült a víz tükre, de csak egy közömbös felhő pillantott bele futtában. Az ágyuk szereplése után, jöhetett csak a kelepelő kórus, amit a gépfegyverek izzó, lelkes indulattal adtak elő, az orosz szakértőstáb nagy élvezetére. Finálé gyanánt aztán feltűntek a hóköpenyes orosz gyalogosok is, ahogy széles láncban, szuronyt szegezve rohantak a megfogyatkozott utászok felé. — A kosztümmester itt hibázott, mert a hóköpeny, egészen félresikerült kombináció volt a húsz fok melegben… A honvédkórus hurrá zümmögését, sokak egyhangúnak találták. Hiába is erősödött félelmetes hangos zúgássá, ahogy közeledtek. Hiányzott a lelkes szív és a cifrázás belőle.
Válaszul persze, hogy a hídjavító vitézek is eszeveszett tüzelésbe kezdtek. Időközben, heves kézitusa árán az orosz gyalogság jobbszárnya átkelt a folyón, és elkezdődött a hídfőnél az előírt öldöklés. Ma különösen örülhetett a halál. — Jó termést tud estig begyűjteni.
A híd már pár perccel az első ágyútűz után az építőkkel együtt a folyóba zuhant. A partot is ellepték a szétszórt halottak és a sebesültek. Köztük volt a mérges káplár, s mellette feküdt fej nélkül a vicces deutschmeister, aki még pár perce az ujjával mutatta, hogy hány korsó sört kér. Hogy a fejét hol hagyta szegény, annak talán csak az a srapnel a megmondhatója, amelyik leszelte és messze röpítette a nyakáról. Az infernó bugyrából néhány sebesült, ha még tudott, a szanitécért ordított, de néhány haldoklóhoz az ápoló már csak a papot küldte; — ha már csak érte könyörögtek.
Ahogy az ágyútűz elcsendesült, Borbíró nem mert még felállni, hogy hátrameneküljön, mert a géppuskatűz a földre szegezte. Nem messze tőle éppen egy német tábori lelkész adta fel az utolsó kenetet. Alig, hogy megadta az abszolúciót, meghalt a gyereknyi honvéd. Tán ezt várta meg még az Úr, mert az atyát is csak akkor szelte ketté egy gépfegyver sorozat, mikor áment mondott.
A gyilkos masinák lármája, és a srapnelek héjavijjogása, annyira őrületbe kergette Imrét, hogy szinte öntudatlan — maga sem tudta miért — magához vette a stólát a tábori lelkész kezéből. Megtalálta a halott mellé esett aspergilt, az egyszerű tábori szenteltvíz szórót. Az ostyát tartó pixist majdnem ottfelejtette. A kis feszületet és az olajtartót is a pap körül találta elszórva.
Pár méterrel tőle, hason fekvő egy sebesült huszár nyöszörgött. — Hogy ez, hogy került az utászok közé? —Imre szinte öntudatlan hozzákúszott, és óvatosan az oldalára fordította. Ahogy ránézett a katona mellére, elborzadt, s majdnem elhányta magát a látványtól.
— Feladjam az utolsó kenetet fiam? — kérdezte. A legény csak bólintott, és észre sem vette, hogy a pap, remegő hangon, dadogva mondja a szent latin szöveget. Mikor végére ért, már nem töprengett azon, hogy evvel bűnt követett el, és talán nem is érvényes ez a felhajtás az egyház regulája szerint.
Borbírónak nem kellett haldoklót keresni a csatatéren. Voltak ott bőviben. Következőnek egy vértócsában fekvő őrmestert látott el az utolsó egyházi szentséggel. A szerencsétlen sose tudta meg, hogy lábait pár perce dobta vagy két méterrel arrébb egy robbanás. A következő sebesülthöz, Imréért már a szanitéc ordított. Harmadiknak meg egy somogyi bajszos bakához mászott, aki köszöni, de inkább csak egy pofa vizet kér isten nevében, mielőtt megdöglene. Miután megkapta Borbíró kulacsából, csak elfordult, és szótlanul meghalt.
Később Imre már nem is tudta, hogy hánynak adta fel az utolsó kenetet. De megnyugvást érzett, hogy talán az Úr neki is megbocsát, hiszen akiket ő feloldozott, könnyű halált kaptak a hitben; s a haldoklók hite talán már őt püspök nélkül is pappá szentelte. De csak rettegett, mert úgy sejtette, hogy estére már ő is ott áll a mennyei raporton.
Borbíró még megáldott egy bosnyák anarchistát; — hátha van Isten, s nem árthat, ha bólogat a papnak – gondolta a békebeli bombacsináló, aki nemcsak a királyokkal, hanem még Mohameddel is összeveszett.
Ekkor felnyögött mellette egy katona, aki eddig eszméletlen feküdt egy csipkebokor lábánál. A szanitéc messziről már halottnak nézte; – vagy nem akarta az idejét lopni, mert a katona beleit már napfényre tépte egy lövedék. Egy fürge döglégy már közelebbről vizsgálgatta a leletet, aztán úgy gondolta, hogy belekóstol. Rögvest tagjait legyezve, lelkendezve hívta haverjait. A szerencsétlen sebesült a Leipziger Samu volt, a zsinagóga mindenese. Váratlanul megszólalt.
— Imádkozna értem is atyám, ha már itt van? — kérdezte a templomszolga a tiszteletbeli papot. Imre ránézett, aztán mellétérdelt, és fennhangon elkezdte:
Smá Jiszraél, Adonáj Elohénu, Ad… — de az imának egy eltévedt golyó és rögvest rá egy ronda káromkodás vetett véget.
— Szanitéc! Papot! — akarta Imre még ordítani, de csak hörgött egyet és rázuhant Salamon mellére. Ahogy tudata halványulva zuhant a semmibe, még röhögött kicsit, hogy éppen még ő ordítozik itt pap után. Most hintsd meg magad szenteltvízzel, te pupák, de már nem találta a kegytárgyat a hirtelenjött sötét megsemmisülésben.
*
Zita királyné hintója még messze volt a hadikórháztól, de a járó betegek már feszesen álltak a kórteremben az ágylábánál. Akik mozogni sem tudtak, igyekeztek szabályszerűen, feszesen feküdni a takaró alatt. Csak Leipziger és Borbíró lógott le a parkba egy eldugott pihenőhöz, ahol egy sakkasztal volt lebetonozva, hogy el ne lopják a látogatók. A két barát nagyon unta már az ilyen hazafias látogatókat. Állandóan sajtófalka követte az illusztris látogatókat. A főorvos sem szerette, mert egy ilyen látogatás után, betegei állapota erősen visszaesett. Azt az egy-két órát még ki lehetett bírni, de mikor Fedák Sári napokat töltött itt, mint kedves-nővér, az már sok volt. Szegény primadonna, tényleg szívből és nem önreklámból akart szolgálni. Volt úgy, hogy éppen padlót mosott, de hiába, mert a fotóriporterek rögtön összejárták. Sári, kezdhette előröl…
Ami Borbírót illeti nagyot tévedett. Az Úr elnapolta a beszámolót. A kozákok se lőtték agyon a harc végén. Pedig emberségesen sorra járták a csatamezőt, és a járóképteleneket egy golyóval, vagy puskatussal hamar megszabadították a szenvedéstől. De váratlanul megérkezett az erősítésre küldött huszárezred, és szétszórta az oroszokat. Később a sebesültszállító szekereken visszavitték a legsúlyosabb sérülteket a vorosovkai hadikórházba. Köztük volt a Leipziger Samu és az amatőr áldásosztó. Egy hónapra már mindketten annyira voltak, hogy egymást támogatva-tologatva lementek a parkba. Imre tudta, hogy csoda történt, hogy túlélték az infernót. Mindkettőjük számára véget ért a háború. A kispap már a második hete volt a kórházban, s már nem is csodálkozott, mikor a két új irgalmas nővérben felismerte Verát és a kedves Nyalánk Rózsit.
*
Evvel egyelőre, befejeződött az „Örömház a „Vidám vitézhez” című novella. Tovább már beleilleszkedik egy készülő regénybe, amiben a szereplők a háborút követő két évtizedét meséli el. Legfőképp Borbíró és a kedves Nyalánk Zsófia házasságát, és tisztességes életét, aztán Vera pesti új örömházát, amit Pénzkehőy vezérkari tiszt a VKF -2. osztálya is erősen patronál.
Leipziger Samu akaratlanul is mindenütt jelen lesz, legtöbbször akarata ellenére. De amilyen pechje, vagy szerencséje van, túléli az elkövetkező éveket…
– vége –
Legutóbbi módosítás: 2010.05.31. @ 17:00 :: kisslaki