1978. február 14-től megközelítőleg 1981 tavaszáig tartó uralkodásom idejére már alig emlékszem, de abban biztos vagyok (s utólag viszonylag már jól is viselem), hogy az azt követő időszak némileg megviselt.
Édesanyám dolgozni járt, ahogyan édesapám is. Leginkább anyai nagymamám felügyelt rám.
Nővérem már egyre kevesebbszer ült le mellém s énekelte kifulladásig a Bóbitát, s ha szánkózni vitt sem figyelt túlontúl jelzéseimre. Azelőtt, ha ordítottam, addig húzott a szánkóval ameddig csak akartam. Jó szolgámnak bizonyult, aki idővel úgy megmakacsolta önmagát, hogy nem szégyellte több esetbeli mulasztását sem, sőt, világosan felhívta a figyelmemet arra; Ha ordítasz, mehetsz gyalog is!
Bátyám szerelmes korszakát leginkább csípőspaprika formájában érzékeltem. Már nem engedett be a szobájába, hiába is toporzékoltam. Nagy ritkán résnyire nyitotta az ajtót és azt mondta: Csukd be szemed, nyisd ki szád, teszek bele cukorkát!
Ilyenkor szárított csípőspaprika magot tett a nyelvemre. Mindig mamához szaladtam ezen esetekben, húú, mennyire csípett! Sokáig nem meszelték le újra azt a falfelületet a konyha sarkában, melyre összpontosítani kényszerültem. Mama azt mondta: Mész, mész!
Igaza volt. Nyelvemmel a falra tapadtam s vártam, hogy megszűnjön az a kellemetlen, égető érzés.
Szegény mama! Mindig lesben álltam, s mikor a szomszéd elkezdte libáit terelni az Ipolyra, uccu neki:
– Mama, indulnunk kell! – és elrohantam, utánam ő.
– Ne menj a mélyvízbe! – s én mindig belementem.
Akkoriban rengetegen jártak oda fürödni, már nem emlékszem hány embernek köszönhetem életem.
Délutánra mamám mindig gondosan eltűntette a szennyest, ami legalább négy váltás ruhát jelentett. Szépen felöltöztetett, megfésült, hogy úgy várjam munkából hazaérkező szüleimet. Hát, tehettem én arról, hogy a házunk előtt csobogó patak minden ilyen alkalommal magához invitált?
Anyukám egyszer csak megállt a patakparton és azt mondta:
– Jaj, lányom, benned legalább tíz fiú veszett el!
Nem is értem, miért csodálkozott, amikor este a fürdőkádban pancsolva megkérdeztem tőle:
– Anya, ugye a hátamon vannak?
– Kicsodák, lányom?
– Itt elöl sehol sem látom magamon őket, hát az a tíz fiú! Ugye, a hátamon?
Legutóbbi módosítás: 2010.05.18. @ 12:37 :: Kőmüves Klára
