Az utcák kölykei kis csapatokba verbuválódtak. Az én csapatom mindössze három személyes volt, két fiú erősítette még kicsinyke táborom. Az egyik fiú éppen egy évvel volt idősebb tőlem, a másik ennyivel fiatalabb. Iskola időben délutánonként csak biciklizésre jutott időnk és persze ott volt még a kis patak. Sosem kételkedtünk abban, hogy kincsek rejtőznek a kövek alatt. Ez a határtalan hit gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk soha; minden egyes nap ugyanazon lelkesedéssel kutattuk azt, amiben hármunkon kívül senki sem hitt, sőt, amiért csúfolódások céltáblájává lettünk. A nyelvünkkel probléma nem volt, mondogattuk is:
– Majd rádöbbennek! Majd akkor nevessenek, ha megtaláljuk és annyi pénzünk lesz, hogy repülővel járunk iskolába!
Azzal tökéletesen tisztában voltunk, ha megtaláljuk a kincset, azt el kell rejtenünk. Így aztán az útszéli csipkebokorban kialakítottunk egy atom-biztos bunkert. A belsejét gondosan kimetszegettük aztán ki-mit hozottakból otthonossá varázsoltuk. Még mamám babszedőnek hívott sámliját is odavittem és édesapám szákját is elcsentem, mert abban mind biztosak voltunk, hogy nem kevés kincsről lesz itt szó, így aztán azzal könnyedén titkos helyünkre szállíthatjuk azt. A patakkal szemben volt egy kis házikó, két öreg lakott benne és napjában többször is a patakpartra jöttek. Ételmaradékot, esetleg felmosóvizet öntöttek a patakba. Amikor észrevettük őket, mindig nagy volt az izgalom, hiszen a tízedik gyanús megmozdulásukat követően arra eszméltünk, hogy ez a vízkihordósdi valószínűleg csak egy álca részükről, egyfajta elterelő művelet, hiszen valahonnan biztosan a fülükbe jutott, hogy mi leszünk azok, akik ráakadnak a kincsekre.
Az egyik fiú mondogatta is: – Figyeljétek csak meg! Kétszer sem mondom, ezek már azt hiszik, hogy megtaláltuk és idehoztuk!
Igaza volt, mert néha már szemtelenül feltűnően viselkedtek. Kijöttek például gazt égetni a patakpartra és mindig úgy hadonásztak a tűz körül, hogy minket láthassanak.
A szüleink néha megkérdezték tőlük, hogy nem láttak-e minket, gyerekeket, persze ők erre azt válaszolták, hogy nem. Milyen nevetségesek is voltak, hiszen egész nap csak minket figyeltek!
Végül annyira félelmetessé vált ez az állapot, hogy kénytelenek voltunk otthagyni csipkebokorbunkerünket, és elköltöztünk egy útszéli árokba. Négy fadarabot szúrtunk a földbe és a tetejét otthonról hozott göncökkel fedtük be.
Itt aztán egy olyan manőverbe kezdtünk bele, amiről akkor még csak nem is sejtettük, hogy függőjévé fogunk válni s emiatt feladjuk patakban bóklászásainkat.
A falu bár nem volt zsákfalu, az átmenő autóforgalom meglehetősen gyérnek bizonyult.
Az egyik reggel – már a nyári szünetben – kineveztem magam jegyz?könyvvezet?nek.
Az egyik fiút küldötté tettem és a másikat adatszolgáltatóvá. Én a papír fölé görnyedtem, a küldöttem fel s alá biciklizett az úttesten és, ha megpillantott egy közeledő autót hangos kiabálásba kezdett. Ilyenkor adatszolgáltató „munkatársam” figyelni kezdett és diktálta:
Színe: fehér. Típusa: Trabant. Rendszáma: UB 31 32.
Naphosszat ezzel szórakoztunk és estefelé összeszámoltuk az aznapi forgalmat, hány autó, milyen típusú, esetenként, hogy a járműben hány személy tartózkodott, sőt, mindezt nemekre-korosztályra bontva. Izgalmasabbá azzal tettük időtöltésünk ezen formáját, hogy még reggelenként megtettük aznapi tippjeinket, színre, típusra, darabra. Teljesen természetesnek gondoltam azt, hiszen én voltam e játékunk eszmei szerzője, hogy minden nap ők szerezzék be adott napok nassolni valóját s az már egyáltalán nem érdekelt, ők ezt hogyan osztják be egymás között. Azt hiszem, teljesen emberien viselkedtem velük, úgy éreztem; ennyi szabadságot hagyhatok nekik. Szerettek is. Soha nem éltek vissza azzal, hogy mennyi mindent megengedek nekik és, ha néha én is vittem valamit, dupláját hozták vissza másnap.
Minden nagyon jó volt így, ám az egyik délután katasztrofális dolog történt.
Határőrök álltak meg az útszélén és közölték, régóta figyelemmel kísérik ténykedéseinket. Megdicsértek minket és azt mondták, hogy nagyon hasznos szolgálatot tettünk ezen jegyzetelésünkkel. Elkérték a kis füzetemet, amiben legalább egy hónapra visszamenőleg minden adat megtalálható volt.
Elvitték magukkal, de azt mondták, hamarosan visszahozzák.
Minden nap vártuk őket, de soha nem láttuk viszont sem személyüket, sem a kis füzetecskénket. Kis ideig még abban reménykedtünk, hogy mert hasznos dolgot tettünk, biztosan azért késnek vele ennyit, mert most intézik a minisztériumban, hogy elismerő oklevelet kapjunk s hozzá némi fagyi pénzt, de mert sokáig semmi sem történt, visszatértünk a patakba jövőnk megalapozásának céljából, hogy újra keresni kezdhessük a soha meg nem talált kincseinket.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.26. @ 10:24 :: Kőmüves Klára
