Mindig együtt laktunk. Ismertük egymás minden jó, és rossz tulajdonságát. Sokszor elegünk is volt egymásból.
Most úgy adódott, hogy elment. Láttam, ahogy készült. Állt a szekrény előtt, és csomagolt. Kérdeztem segíthetek e. Nem kell, mondta és mintha mérges lett volna. Hagytam.
Amióta eltört a könyöke nehezen tudott öltözködni, most szólt: Segíts.
Az a fránya pulóver sehogyan sem akart jól állni. Lógott a vállán, és hátul kerekre felkapott. Megigazítottam. Láttam a szemén, hogy inkább maradna. Fogta a botikáját, és segítséggel beült az autóba. Álltam a kapuban és addig néztem, amíg el nem kanyarodtak.
Amikor bejöttem a házba, éreztem üres lett, megnőtt körülöttem minden. Nem tudtam mihez fogjak.
Napok óta tudtam, hogy el fog menni. Neki is kell egy kis kikapcsolódás, addig menjen, amíg bír.
Néztem az órát, és vártam a telefont. Jött. Szerencsésen megérkeztek, mondta a húgom.
Napok múltak el. Látom a pulóverét a fonott széken, és a kendőjét. A rádióújság címlappal felül, fekszik az asztalon.
Nem hallom a lépteit, ahogy megy a kapu felé, és saroktól sarokig sétálna. Nem nyílik a postaláda.
A szomszédék cicája, ha átjön, mintha hangosabban nyávogna, talán keresi. Az udvaron a leándereket én állítom fel, ha eldönti a szél.
Azt mondta. Hagyd mindig nyitva a szobám ajtaját. Soha nem csukjuk be, csak télen. Megígértem.
Tudom, hogy jó helyen van, mégis hiányzik, néha olyan esendő.
Még négy nap, és visszajön!
Legutóbbi módosítás: 2010.05.06. @ 11:34 :: Kovács Ilon
