Tóth Árpád: Körúti hajnal
Műelemzés
1. A versválasztás indoklása:
Tudatosan választottam egy nagyon ismert költeményt. A műválasztás hátterében több személyes motiváció is áll. Egyrészt úgy érzem, hogy Tóth Árpád még ma sem kapta meg azt a helyet, amelyet a magyar irodalom vonulatában méltán kiérdemelt; másrészről életműve irodalmunk talán legegységesebb, egynemű alkotása. Költői nyelve rendkívül gazdag, míg ugyanakkor legalább akkora formaművész, mint Babits Mihály, de talán rajta kívül nincs olyan egyénisége költészetünknek, aki hozzá hasonló módon csupán a nyelv eszközeivel vissza tudta volna adni a légies minőségeket, az anyagtalan jelenségeket és árnyalatokat.
A Nyugat első nemzedékének lírikusai közül ő a legköltőibb, s ő az, aki a legrövidebb úton jut el a halhatatlanság eszméjéhez. Ráadásul nem vállalja az Adyra oly jellemző társadalmi harcokat, nincs olyan szervezőképessége, mint Babitsnak, s nem olyan sokoldalú, mint Kosztolányi. De mégis. Az egyik kedvenc versem, a „Lélektől lélekig” címő kötetből az „Isten oltó-kése”. Ez a mű annyira az enyém, hogy semmi, de semmi más nem kellene, hogy elhangozzon az én majdani ravatalomnál. Ennyi magány, ennyi testi-lelki szenvedés: ez már a nemzedékeken áthatoló közös létértelmezés, lelki rokonság…
S mégis miért Tóth Árpád? A szelídsége és felnőttkori rendezett családi élete miatt. Ezek hiátusában önmagam részéről nem érezném jogosultságát annak, hogy az előbb említett művet válasszam, ezért a nehezebb út felé orientálódtam, s megpróbálom annyi aspektusból elemezni az általam választott verset, amennyiből egyáltalán lehetséges. Nincs könnyű dolgom. Ezt a művet minden egyes valamire való irodalom könyv vagy műelemzés-gyűjtemény többé-kevésbé azonos módon, de értelmezi.
2. Genetikus kiindulópont:
Tóth Árpád 1928-ban hunyt el. Ez a mőve 1923-ban keletkezett, amikor már beteg, de a tüdőbaja még nem hatalmasodott el, s 1921-ben végre rengeteg megalázó magántanári elfoglaltság után biztos, fizető állást is kap egy szabadelvű lapnál, az Estnél. Boldog. Életében többször is vissza kellett költöznie Debrecenbe, gyermekkora városába, megélhetési gondok miatt. Most kicsi gyermeke is van; házassága boldog, harmonikus. Ráadásul Budapesten él a magyar irodalom Parnasszusában. Mégis. A nagyvárosi ébredések „a szők utcák közé bezárva” /Hajnali szerenád/ nem a költő személyes világa.
A madárcsicsergés nélküli „hajnal szennyes és sivár” /Hajnali szerenád/ és halkan közeleg /A parkban/, miközben sírdogálnak a szelek /A parkban/ és „dereng a vállas ágyvég” / Reggel/ „a langy homályban” /Orfeumi elégia/, „Mint a villámok kénköves / Fényében egy fekete táj.” /őszi vihar/. Ezt az eddigi szemléletében könyörtelen és lélektelen tájat egyszer csak a költő másképpen látja. Talán éppen optimistábban fókuszál, s a gyógyulás lehetőségét el tudja fogadni az az ember, akinek a hajnal kínokkal teli köhögő rohamokkal, hőmérőzéssel, sajgó ízületi fájdalmakkal indul.
A hegyek tiszta tüdeje pedig már a múlté, s egyetlen vágy élteti még, hogy lássa gyermeke fejlődését, s felesége szeretetburkában képes legyen a világ kenyeréből friss levegőt szelni. Ehelyett minden ébredés derengő ködpárás, vércsíkos szájízzel. Ki akarná ezt a világot, amely oly utópisztikus, hogy a valóságost rémálommá változtatja? Szorongások. Szobamagány. Gyógyszeres fiolák. Sehol egy park. Meghalt a napsugár. Gyász.
Aztán a költő ránéz takarója mintájára: szarvasbőgés. Giccs. Hatásvadász tömegmővészet, mert erre futja, de mégis melegen simogató pléd./ Aztán vidám mosoly jelenik meg eddig elkínzott orcáján: „Mővészetté emelem ezt a fárasztó, beteg homályt!”- gondolja, s egymás után írja az „enjambent”-okban burjánzó sorait, mert siet, mert ez most egyedül az ő pillanata. /
3. Analitikus elemzés:
A vers témája a banalitást súrolja, olyan egyszerű: a napkelte látványát örökíti meg a kora hajnali szürkülettől a ragyogó reggeli napsütésig. Így a természeti szép a művészi szépség világába surran át. A táj a nagyvárosé. Még nem a József Attila-i Holt vidék, s nem is a modern költők elidegenedést sugalló, már-már avantgárd plakátmodellje. Ez a világ még emberi léptékű. Ráadásul az általam tanított gyerekek is megértik, miről is szól ez a mindössze ötstrófás, egyenként is öt sorból álló, enjambement -okkal telített vers.
A felütés nem szokványos: már az első sor burjánzik az alliterációkban:
„vak volt”, „szennyes, szürke”
Miután a hajnal nem lehet vak, rögtön a betűrím után egy megszemélyesítést is találunk, ami máris emberi közelségbe fókuszálja azt a szennyes napszakot, amelynek szürkeségét az sz-alliteráció értelmezői nyomatékosítják. Az első enjambement a rím miatt szükségeltetik: a, b, a, b, a az első versszak rímképlete. A második sor is megszemélyesítéssel indul, s archaizáló jellegzetességet kap az alszik ikes ige többes szám 3. személyő múlt idejő használatával. Tóth Árpád erre a síri képre még rá is játszik, s halottivá teszi az alvó nagyvárosi tájat / „üveges”,”lomha”, „álmos” szavak használata /. Ráadásul az ikes igéknek kijelentő módban csak jelen idejük van. Minden olyan kihalt, de mégis van a tájban valami megkapó. Ébredés illatú itt minden. Ezt az érzést fejezi ki az utolsó sor hasonlata és a mesebeli lényekre tett szóbeli utalások sora is: „dzsinnek”, „koboldok”. A mai gyerekeknek már el kell magyarázni, hogy a vice szó régen házmestert jelentett. Hangszimbolikailag az első versszak mássalhangzói leginkább egy nagybőgőre emlékeztethetnek: a k, a v és az sz hangok túlsúlya jellemzi e szakaszt, míg a magánhangzók közül a mélyek uralkodnak: a, o.
A második strófában érezhetővé válik a napkelte, mint ahogyan a”Végtelen Fény” szimbólumban maga a költő is utal erre a tényre. Az első versszak egyébként is lezárt egy szerkezeti egységet, amelynek a címe a napfelkelte előtt lehetne. A második egység időszerkezetileg a negyedik versszak végéig ível, s a napfelkelte csodáját mutatja be. Ennek a stádiumnak a kezdete a második versszak. A zsarát szót szintén nem érti már a mai gyerek. A második strófa az első ellentéte. A váratlanságot az „egyszerre” szó érzékelteti. A „kigyúlt a keleti ég váratlan zsarátja” szinesztézia eltér a köznyelvi megfogalmazástól, s maga a hajnal Tóth Árpád-i megfestése is, ugyanis nem teszi láthatóvá magát a napkorongot. A szakasz kulcsszavai: tőzfal, kigyúlt, zsarátja, üveg, napocska, Végtelen Fény, karátja egyértelműen a fény motívumkörébe sorolhatóak. Testet öltenek az anyagtalan fénygömbök, karátjelzést kapnak, s így gurulnak szerteszét a koszos aszfalton ámulatot keltve. Ez a szakasz is tartalmaz alliterációt: szennyén szerteszét és enjambement-t. A fény megjelenésével a rímképlet is változik: a, b, a, a, b (Szinte olyan, mintha egy kereszt- és egy ölelkező rím kombinációja lenne: a, b, a + b, a, a, b! )
A harmadik strófa a kedvencem. Egy metonímiával indít a költő, majd egy megszemélyesítésen át egy csonka főnévi metaforán keresztül / „zöld kontyában” / újabb metaforáig jut el. Az akác olyan, akár egy szeplőtlen fiatal leány. ő / az akác / áll az egész költemény tengelyében: fürdik a napfényben és egyre csak szépül, mígnem asszonnyá nem érik, hiszen már kontya is van. A rímképlet is jelzi az összetartozást az előző versszakkal, hiszen ugyanaz, mint a második strófáé. Szuggesztív erejű hangok adnak hitelt a hajnal lágy csobogásának. A csüggeteg és a kincse szavak cs-je új színt hoz az eddigi képekbe: érezzük a nappal simogatását, a lebegést, míg a napfény és fürt szavak f-je halk zenei aláfestést adnak ennek a harmóniának, amelynek békéjét igazán csak a hárfa zenéje tudná megszólaltatni. Megigézettségével a költő állóképszerűen állítja meg a pillanatot, s megtudjuk azt is, hogy tavasz van. Teljes az impresszionista képkibontás.
A negyedik versszak felütésének megszemélyesítése Tiziano Égi és földi szerelem című képét juttatja eszembe. S már másodjára jelenik meg a nagybetűs Fény szimbólum. Majd két szinesztézia következik — még a Fény varázsában: színek, lila —, s véget ér az igézet. Ezt a költő a mélyhangrendű o magánhangzó túlsúlyával éri el: tompa, hangon a harangok /hátravetett alliteráció /. Szinte halljuk a harangzúgást, ahogyan egy megszemélyesítés által felmerengenek. Ebben segítenek a t hangok is, s a tompa és telt szavak alliterációi is. A hangulatváltozást a rímek megváltozása is alátámasztja: a, a, a, a, a.
Az utolsó időszerkezeti egység már a reggelé. A terep a nappali élet elven mozgásáé. Felbúg a gyársziréna, sínein ismét feljajdul / megszemélyesítéssel és fájdalommal / a villamos. A versszakindító hátravetett alliteráción kívül hangutánzó szavak vetítik elénk azt az emberi jajt, hogy ismét robotolni kell. Szeretetre méltó, kedves képpel zárul a vers: a nap „csókot dob egy munkáslány kezére”, s ezzel a megszemélyesítéssel köszönti a várost. A csoda a munkáslányt éri utol először, s ide, ebbe a társadalmi közegbe is elér az arany sugárzása. „Itt is lehet szép az élet” — mondja a költő. Abban a tárgyi világban, ahol a szegény, munkás emberek élnek, s amelyben az ő világuk is magában hordozhatja a fenséges életérzését. Az utolsó strófa első három sorának a képei számomra visszatérést is jelentenek az első versszak hangulatiságának szürkeségéhez. Ezt az érzetet főleg a mély magánhangzók fájdalmas hegedőjajdulásaihoz hasonló monotonitás adja: ú, á, a, ú, o, o, o, a, o, a, u, a, a, u, ó, a, o, o.
A Körúti hajnal verselése időmértékes és ötös (10 szótagos) és hatodfeles (11 szótagos) jambikus sorokból áll. Az ezen sorok ritmusára jellemző érzéseket tudatosan kelti a költő: mereng, lassan mélázik. Ugyanakkor a költeményben igen gyakori a „lépő” spondeus is. Tóth Árpád tudatosan gyorsít ezzel a verslábbal.
A rímek mindvégig asszonáncok, de zengőek, gyakoriak a két, esetleg háromszótagosak (pl. zsarátja — karátja). A mű csengő-bongó muzsikájához hozzátartozik a szakaszonként három egyforma rím feleselése: pl. kigyúlt — hullt — gurult, vagy kopott — robot — dobott.
4. Szintetikus elemzési kísérlet:
Tóth Árpád már otthon magába szívhatta a művészetek iránti lelkesedést, hiszen édesapja szobrászművész volt. Az apa rendkívül heves természete miatt a leendő költőt már gyermekkorától végigkísérte a létbizonytalanság állapota. Bölcsésznek tanult, de tanulmányait anyagi okok miatt nem fejezte be. 1913-ban már megjelent első kötete, a Hajnali szerenád című. Mégis csak öt esztendővel később, 1918-ban kapja meg első segédszerkesztői állását az Esztendő című irodalmi folyóiratnál. Súlyos tüdőbajjal küszködve próbált élni és megélni ezen a Földön. Mecénásai többször gyógykezeltették a Tátrában. Költészete mindvégig elégikus hangvételű, s a nagyváros apró csodáiról már impresszionista módon számol be.
A Körúti hajnal című vers már a címadásban pontosan megjelöli a témát: a nagyvárosi, a jellegzetesen budapesti tájban, a nagykörúton mutatja be a napfelkeltét. A hajnal talán a legszebb napszak. Pozitív értéke általában a mellérendelt, a hozzá méltó tájban jelenik meg. Tóth Árpád azonban a természet helyett — talán enyésző tüdeje miatt — a legkevésbé költői környezetben, a nagyvárosban örökíti meg a csodát, mert neki itt adatott meg élnie.
Ha a vers időszerkezetét nézzük, akkor mindössze három pillanat bemutatása a költemény:
1. a hajnal előtt (1. vsz.)
2. a napfelkelte csodája (2-4. vsz.)
3. a csoda után (5. vsz.)
A táj mindhárom részben ugyanaz, s mindhárom részre az egyre szőkülő képek jellemzőek:
1. rész: a megszemélyesített hajnal — söprő házmester
2. rész: a keleti égbolton feltűnő Nap fénye — a kirakatban megjelenő nyakkendő
3. rész: a meginduló élet — a munkáslány keze
A versszerkezet érdekessége, hogy a tájképre odafesti az embereket, akik a valóságban csak a csoda előtt (vicék) és után (munkáslány) jelennek meg. A csodálatos napfelkelte így teljes egészében emberi világban, a körút sivár, prózai házai között, de az ott élő emberek tényleges jelenléte nélkül játszódik le. Ezért kerül a vers tengelyébe a lilaakácfa. Miért lila? Szerintem a nyakkendő színe a kulcs. S miért akác és nem nyár vagy bármilyen fa? A tüdőbetegek sok teát isznak. Leginkább pedig a mézes tea lehet a gyógyír. Tóth Árpád ezzel a növénnyel az idő múlását pozitív módon szemlélteti: a tavasz és az asszonnyá érés még annyi boldogságot tartogat S a költő most boldog. Reménykedik. Lehet, hogy még sok ilyen tavasz és boldogság vár rá is. Kincsekkel teli boldog évek a körúton, a nagyvárosban, az ország szellemi tüdejében. A mégsem kérdése fel sem merül benne, mert minden szépség, amit magáénak vall, most itt és most jelen van. Ezért születtek a gyönyörő versképek és zenei stíluseszközök. Mindent ide kell adnia magából, mindenről tudósítania kell mővének befogadóját, mert egyszer talán vigaszt nyújthat más szenvedőnek is.
M.Fehérvári Judit
Legutóbbi módosítás: 2010.05.10. @ 10:42 :: M. Fehérvári Judit
