(Ez az írás csupán fikció, de miután papírra vetettem, már a valóság egy bizonyos részét képezi…
Valószínűleg elmeháborodottnak tűnhet… Talán igen, de inkább mégsem…)
„A magány: nagy társaság; az elhagyottsághoz legalább kettő kell.”
(Weöres Sándor)
„Az ember valódi lényege a jóság. Vannak más, a nevelésből és a tudásból eredő jó tulajdonságok, de alapvető fontosságú, ha igazán emberi lényekké szeretnénk válni és értelmet akarunk adni létezésünknek, hogy szívünk jó legyen.”
( XIV. dalai láma)
Egyszer azt hallottam valahol, hogy nem az a fájdalom a lényeg, amit a benső ember érez, hanem sokkal fontosabb a lélek nyitottsága…
Aztán egy levelezés során rádöbbentem, hogy mégsincs igaza azoknak, akik azt vallják, hogy nem szabad lemezteleníteni a lelkünket mások előtt.
Pontosabban, ha csak egy valakiben is megtanulunk bízni, s attól folyamatosan pozitív kisugárzásokat kapunk csereajándékba, még van esélyünk arra, hogy akár csak egy picit is optimistább irányba változhassunk életkorunktól, neveltetésünktől, jelenlegi életminőségünktől, s a bennünket ért negatív hatásoktól függetlenül.
Valószínűleg egyesek úgy születnek erre a Földre, hogy eleve csupa mosollyal ringja körül Őket a világmindenség, hisz bölcsőjüknél lélektáncaikat lejtik a csakis számukra láthatóvá váló csillagsugarak, s meteorfelsejlések apró parázsai izzítják szívükbe a nevetést, s lélegzetük felfelé szálló felhőiből azon a napon dús keblű habok születnek valahol a zordon sziklaszirtek alatt, s nem esnek kétségbe bármilyen szelek, viharok is késztetik őket rendkívüli partraszállásokra, s újabb vitorlabontásokra teljességgel ismeretlen tájak felé.
Ők azok, akik értik a sűrű sötét éj szavát, együttjátszanak a köddel, s nem bolyonganak benne kalapáló szívvel, mert nem a lápvidéki veszélyeket, hanem az út végén rejlő csodákat látják lelki szemeik előtt.
És látják a sárgába boruló nyár minden kézlegyintését, s észreveszik a tűzben a hervadó rózsát, s nem úszik el a lüktető árral sem a Fényük, s az olvadás sodrában is jégvirág telekre réved a lelkük, s nehezen fognak tüzet falaik, könnyeiknek gyémántgördülésük, s testüknek tavaszi szénaillatuk, álmaiknak pedig medrük van…
Az idő pedig úgy mozog körülöttük, mint zsarátzuhatag: bölcs aggastyánráncokkal sima lelkűen pereg ajkairól az öröm, madarak ünneplik lélekszabadságaik ott fönn a magasban, de mégis emberléptékűen…
Így őrködöm én is néha álmodón, de mint sivatag a tengert el nem érhetem a messze tájakat…
… tengersós napok jövendenek el…
Partjaim meglátogatja néha egy-egy sirály, s delfinek nevetnek a széllel, mely mindig egyre kékebb, s az éggel takaródzik, ha bántja a világ…
Így áthúzván a jelent, a jövő betűi is könyörtelenül egyformának tűnnek.
Majdan ugyanígy kipipálom az összes napot, s nem fogok már részt venni saját életem eljátszásában sem, mert befedezik hópehely – könnyeim a jégcsapok.
S minden boldog emlékem a tegnapokhoz láncol, s furcsa felsejlések borítanak el, akár a pestisest kiütései: lesznek szavak, amelyeket olvastam valahol, s mondatok töredékekben, egy férfi arca fájdalomtól eltorzultan, s a vak közöny…
Visszatérve gondolatmenetem elejére, engem megbántottak. S ez fáj. Nagyon fáj.
Talán a bizalom, s a lélek fent említett nyitottsága miatt nem ülepednek a bennem kavargó gondolatok, mert újra és újra szűrnöm szükségeltetik azokat, akár egy vegyi üzemben a felfelé visszaszálló, s egyre terjeszkedő, formát ölteni képtelen kolloidokat.
Hamvas Béla írja egy helyen:
„A pszichológiai orientáció csak a legritkább esetben vezet a normalitásért tett erőfeszítéshez…”
Mert a világ bizony akkor sem dől össze, ha úgy érezzük, mélyen a gödörbe zuhanunk…
A türelem és a jóság akkor is ott égnek az emberi szívekben, s a lélek mássága is, hiába más az egyes emberek szerkezete.
A gének útja valahol mégis összefut.
Mindegy, koldus-e valaki az utca egy bizonyos pontján vagy csupán egy rohanó alak elsuhanva, eltiporva a másikat, hogy csupán egy picike pontnak érezd magad borzongva még látván, ahogyan egy férfi fehér botja az útszélen marad…
Torz minták a négy égtáj felé, s az évszakok zamata ma is levedli múltját, s feledi a sóhajtással kiáltó könnyeket, míg a színek is csöndben elégnek…
… hogy is lehetnél Te akkor önmagad?
Két idézet szökken az elmémbe. Mindegyik mérföldkő gyanánt szolgált különböző érettségi állapotaimban:
„Kimész az egyik ajtón, bejössz a másik ajtón, ha ugyanaz voltál, ugyanaz maradsz.”
(Semprun)
„A hazugság csak akkor tűnik el, ha az ember önmaga elöl való rejtőzködésének kényszere alól magát feloldja, és saját lelkiismeretének szemébe tud nézni.”
(Hamvas Béla)
A psziché ezer és ezer arcát mutathatja: hol nyugtat, mert tudja, milyen nemes dolog csak úgy elaludni a fagyban angyalmosollyal a bíborszederes másnapi hajnalon; egy tollvonással áthúzni minden szót a naptárban az elkövetkezendő hónapon…
Hol balzsamos lepkeszárnyalással mesekincseit szórva lelkünk mélyére is bemosolyogja a tavaszt…
Ha a szívünket adjuk lélekajándékként, már nem vehetjük vissza azt!
S nem az idő relatív volta, hanem becsületünk szétterített bundájának sima felülete miatt, amely képes felfogni a zuhogó havazásban is a hófehér, piciny selyemdarabkákat.
„Nem árthatnak senkinek!” – gondolom. Aztán rádöbbenek, hogy más hőmérsékletük van!
Fázom, s csak szakadatlan hull a végtelen hópehelytenger, s akár a viaszrózsák beborítanak, hogy bíborfolyam testem ismét vágyja a nyarat…
Mert álnokul törvényeket hozunk, ítélkezünk, s egyedül vagyunk…
Félünk. Magányunk árnyéka átoson rajtunk. Ködlakat feszített keserűségünk fénytelen tükrébe néha beletapos az idő, e léha céda.
S nem vagyok más én sem, csak korhadó szemöldökfa: tok, ajtó és falak nélküli enyészetpor az eljövendő nappalon.
Gyász illata árad belőlem, mert erőt kaptam, ha gyönge voltam, s ha nem találtam a következő lépcsőt az életnek nevezett lepkén, Dzsuang Szi-t segítségül híva ismét volt mesterem, s enyém mind a kétezer év, s az álomban talán ott voltam én is jómagam, s volt szívem és otthonom…
…dallamtalanul áradnak szavaimból a mondatok…
Szeretnék otthon lenni!
Nagyon kívánom látni a házat, melyből csak most léptem ki, s szüleim arcát, s tudni, hogy van húgom…
Nincs meg már az a ház sem, mert ma az amerikai típusú a divat, s lebontotta egy építési vállalkozó a szent falakat!
Helyén prototipikusan szabályosan összeállított szerkezet áll…
Ez a legnagyobb magány!
S nem szeretem a derékszöget, mely kockásítva adja tudtomra, hogy most éppen hol vagyok…
…mélyedések, kiugrások, színek…
…a világom is ilyen színes…
…s a holtak is egyfolytában üzennek, amikor villámok cikáznak, igenis hallom távoli hangjukat…
…az én szerkezetem is hibás…
…de ne írjon senki hozzám használati utasítást…
…megteszem én…
A lélek mindenkiben más, mint a kapcsolati vektorok, de egy tökéletlen rendszer is jó lehet valamire: felhők szárnyán félszeg madár, jaj, hol az ág?…
S játszom. Hol veszítek, hol meg nyerek. Csalódás a vége. Mi más is lehetne?…
Komolyan kell vennem a szabályokat!
Nem tehetem kockára az értékest csak azért, mert elveszítettem valami olyan játszmát, ami soha nem is létezett…
…vagy, ha igen, meg kell védenem Mindazt, amit a Sorstól kaptam…
…s mezítláb járok megint…
…a cipőkhöz nincs közöm…
…s a lelkem is fogékony, nem áll meg az idő…
…s nem hiszek az álarcok városában, mert a ma nem zárja ki, hogy a holnap más legyen…
…s ha néhány pillanatra csupán, de meg tudok feledkezni magamról, megtisztultan lehetek szabad…
…nekem van bátorságom szeretni, s mégsem vagyok Parsifal, s nem enyém a szent edény, ama Grál…
S szeretem a Fényt. Meg az embereket, a tudást, a bölcsességet, a nyári szellők virágillatát, a gőzölgő étel előre kigondolt zamatát, s a könyveket, a művészeteket, a pszichológiát, a történelmet, a verseket, s a filmeket külön is nagyon…
S nem engedem, hogy Bárki is szöges-tüskés gubancok hadaival szórja tele a lelkem, mert akkor minek az Irgalom?!
S azért a nyelv, hogy javítsuk félreértéseink halmazát…
De egyetlen percig sem haragudtam, csak megpróbáltalak érteni, megérteni, miközben azt gondoltam, engem bántottak igaztalan, s ez fáj…
Én madárfészkeket, s körömvirágmezőt álmodok ide…
Meg tavasszal jázmint, tulipánt, nárciszt, ahogyan régen is…
…egy meleg helyet a sok hűvös után…
Magamnak diófát ültetek, ami túléli majd e bolygón töltött napjaim…
…varázsütésre rügyfakadás, hajtás, s egy fa az unokáimnak…
S nem rólam fog szólni, mint ahogyan e történet sem ténylegesen!
És konganak a harangok, s felmerengenek a templomtornyok, mert egy nyelvet beszélnek, s értik egymás szavát…
…s most értettem meg én is a nyelvet, mely eddig oly idegen volt tőlem…
…már tudom, valahonnan én is jöttem, s valamerre nagyon messze visz még az én utam…
2009-11-03.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
