Nem némaságot
ígért az Ég,
hiszen nemtelen
lelkében
ma is repülők
hada zúgatta szét
a Nap íriszén
foganó harmatgyöngyöket,
hogy szitálva hulljanak
messze túl a fák szemöldökén
a holdfogyatkozás utáni
döbbent kábulatban,
mert villámfényes,
szomorú sötétség
vall öntudatlan…
Kakastorkú hajnalok
reccsenhetnek
ily mérgesen,
mikor még
nem járnak
a vonatok sem
és embriócsillag-kormos
az Éj – képtelen lebegés.
Süvítések a levegőben,
és nem látom, éppen honnan
dörren a gép,
de mégis dobhártyáim
szaggatják szerteszét e zajok,
s néha modern Zeuszok
Héráikkal civódnak,
míg Olümposz népe
a távolból kacag
vagy egyszerűen csak
rosszmájú pletykákat
sutyorog,
mert rég elutaztak
a héroszok vagy
fogyóeszközként
a szemetesben végezték…
***
A repülőtér mellett élek,
ahol záporok idején
szellemszalagok
és pici villanások hada
jelzi az anyaöl
békéjét, s a horizont
is vízszintben áll
a műszeren,
s lelkem tisztásain
őzikék pihennek,
álmuk ma is gyolcsfehér,
hiába lövi ki nyilait
az atomkori Ámor:
a végtelen repülés.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.23. @ 08:44 :: M. Fehérvári Judit
