M. Fehérvári Judit : Solvere volo et solvi volo (Oldani vágyom és oldódni vágyom)

*

 

      

 

 

Dudás Sanyinak baráti szeretettel

 

Miért hiszitek, hogy a szépség, ami a legbecsesebb értéke az egész világnak, csak úgy hever, mint kavics a parton, hogy a közönyös járókelő hanyagul fölszedegesse? A szépség csodálatos és különös valami, amit a művész hív életre a mindenség káoszából, lelki vívódások és gyötrelmek között, és nem adatik meg mindenkinek, hogy felismerje. Hogy megértse az ember, át kell élnie a művész élményét. Dallam a szépség, amelyet a művész énekel nekünk, és hogy a dallam visszahangozzék a szívünkben, ahhoz tudás, fogékonyság és fantázia kell.”

(Somerset Maugham)

 

 

Vendégek vagyunk e Földön. „Szélkiáltók” Isten tenyerén. Kavicsmorajlások és tengerfájdalmak. Néha szivárványfeszítő lepkék. Átjárók, alagutak, csatornák és hidak. Súrlódások nélküli egység. Szakrális semmi mező… Rezonanciák nélküli teremtés… Mégis törött világ. Dimenzónyitások.

 

Feladatunk azonos: „Felelősek vagyunk a rózsáinkért…”. Harmonikus és stabil alakzatokat hogyan is tudnánk kibontani önmagunk belső szubsztanciáiból a Másik ember és a közösségi kalandok nélkül?!

Lelkünk néha kismadárlábként apró nyomokat hagyva biceg… Aztán felröpül és Daidalosz — boldog szárnyalásokba kezd… Sorsdöntő találkozások: a békesség kozmikus rendje valódi iniciációkkal, s kitárul a kékszakállú herceg rejtett ajtaja éppúgy, mint valaha Ephiméteusz hombárja. Lélekszirom-csönd nyújtózkodik friss gazdagon bensőnkben, s felfelé tárja nyiladozó virágait. A szeretet megvilágosodása. Mindnyájan a nagy óceán picike csöppjei vagyunk, s mindannyiunkat homokos partra vetnek egyszer a hullámok.

És kétségbeesetten küzdünk szavakkal, mondatokkal, imával, ha kell és a józanésszel… Néha szent igéket mormolunk öntudatlan… Zsibbadunk, feszülünk, elbukunk és emelkedünk. Átölel a Boldogság. Lelkünk kirajzolódik és utazni kezd, akár ujjaink a szánk lehelte deres vonatablakon. És tudjuk, legszebb dolog a szűz papír. Ég és Föld anyaga veszi körül. Megállunk. Gyermeki módon csodálkozunk rá, milyen gyönyörű. Tudjuk, nem puszta bábokat farigcsálunk, nem hamisítunk, alázatunk ma is oly stabil, akár a körülöttünk lévő három dimenzió. A holnap is így talál.

Sugarakból fonunk írott kupolákat. Nem kell feladatokkal rendelkeznie viráges? illatainknak, Föld-es?-Napjainknak, mert ma megbénult Reményeink heged?húrjait holnapután már képesek leszünk hangolni is… Ma játszunk. Fáradtságunk elűzendő Michelangelo-t olvasunk:

 

„A legnagyobb művésznek sincs oly álma,

amit ne zárna bármely kocka márvány

önnön feleslegébe: míg kitárván,

a lélek által vonz kéz megtalálja.”

 

És észrevesszük a természet apró csodáit éppúgy, mint a körülöttünk lévő emberi szíveket, virágokat, vizeket, szeleket vagy csak egy apró mosolyt, mozdulatot csupán. Mert csakis így nem záporzik el mellettünk az élet.

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                               

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.