Vártuk nagy izgalommal a második unokám születését a szobámban hárman: Juci, Ácó meg én.
Tudtuk ez az unokám is kislány lesz, mert az ultrahangon előtte való nap megmondta az orvos: gyönyörű nagy kislányunk fog megszületni. Örömmel vártuk, csak a menyemet féltettük, mert erős asztmás, nehogy neki legyen valami baja.
Délelőtt volt. Telefonos kérdésünkre a nővér azt felelte, úgy egy óra múlva hívjuk, akkorra biztos megszületik a baba.
Alig tudtuk kivárni az egy óra elteltét, rögtön csörgettem a szabadkai kórházat. Kértem a szülészetet.
— Tessék mondani, Dudás Tündének megszületett-e a kislánya?
— Ön kereste egy órával ezelőtt is?
— Igen.
— Tündének gyönyörű nagy kisfia született.
— Egy Tündéről beszélünk? Nekünk azt mondták tegnap, hogy kislánya lesz.
— Kisfiú. Higgye el nekem.
— Az anyuka jól van?
— Igen.
— Biztos? Tünde asztmás, semmi baja sincs? Féltjük nagyon.
— Kismama, szóljon már bele a telefonba, és nyugtassa meg az anyukát, mert nagyon félti.
— Jól vagyok. Semmi bajom sincsen — hallatszott a telefonból.
Gratuláltam, elköszöntünk, és tudtam, hogy a fiamat a Sógor vendéglőben kell keresnem, mert ott várja a barátokkal „kislányának” a születését. Felhívtam a vendéglőt. Amikor megmondtam, hogy kisfia született, üdvrivalgást hallottam és megszakadt a vonal.
Tudtam, hogy eddig is iszogattak, de ezután totál részegre issza magát az újdonsült apuka a barátaival. Nem tévedtem. Értesítettem a nászasszonyt is, hogy nagymama lett. Neki Danika az első unokája. Megbeszéltük, ha indulunk a kórházba, elvisszük őt is. A fiamat alig tudtam haza abajgatni. Részeg volt, de nagyon. Bement, elővette a pisztolyát, én szorosan mellette voltam, hogy a levegőbe magasra célozzon, nehogy valami baj legyen. Kiürítette a tárat, és ezzel jelezte a környéknek, hogy apa lett, és fia született.
Elindultunk Szabadkára: a lányom a nászasszony, a fiam meg én. Nem bírtam a boldog, de az alkoholtól részeg fiammal. Minden áron ő akart vezetni. Én ültem mellé, hogy elkapom a kormányt, ha valami nem úgy megy, ahogyan kell.
— Anyám, alig látom az utat. Nagyon figyelj!
— Figyelek — mondtam neki, de legszívesebben egy pofont kevertem volna le a felelet helyett.
Szerencsésen Szabadkára érkeztünk. Este volt már. A fiam odament a portáshoz bejelenteni, kit keresünk. Visszajött bamba ábrázattal, hülye vigyorral az arcán, majd elhadarta: azt mondták a szülészeten, hogy Kovács Tünde ott nincsen, meg nem is szült.
— Jaj, te agyalágyult! Ne Kovács, hanem Dudás Tündét keress!
Szerintem látta a portás is, hányat ütött az óra a fiamnál, és beengedett bennünket. Már várt a nővér a folyosón.
— Kivel beszéltem délelőtt? — kérdezte.
— Velem — feleltem neki, és átadtam a csokoládét meg az italt.
Mikor látta, hogy négyen vagyunk, azt mondta, csak az anyuka és a férj mehetnek be.
Hívott engem.
— Én csak az anyós vagyok. Az anyuka itt áll mellettem. — Csodálkozás jelent meg az arcán, és indultak volna.
— Megmutatná legalább a kis unokámat? — kérdeztem én is kissé csalódva.
— Kihozza a nővér, kivételesen, de ne menjenek a közelébe, és ne akarják megfogni.
— Úgy lesz.
Megjelent nemsokára egy fiatal nővérke, egy kisfiúval a karján. Nagy, erős baba volt.
— Anyám, de gyönyörű kisgyerek! — mondta a lányom, és kipottyantak a könnyei.
Igaza volt. Hatalmas szempillákkal, fekete hajjal, telt arcocskával, csodaszép volt.
Mikor a fiam és a nászasszony kijöttek a kismamától, megindultunk hazafelé. Akkorra már valamelyest kijózanodott a fiam, nem kellett annyira résen lennem, és elkezdtek a gondolataim kalandozni. Az jutott az eszembe, amit az anyám nem egyszer elmesélt, és sohasem sejtette mennyi fájdalmat okozott vele nekem. Mikor megszült, mondogatta, nagyon csalódott lett, mert ő fiút szeretett volna. Még szoptatni sem akart. Végül is a kórházban a nővérek unszolására megszoptatott, az apám viszont örömében tökrészegre itta magát, mert ő meg kislányt várt, de nagyon. Ez egy kicsit furcsa még ma is nekem, mert a szlávoknál a fiúgyerek a minden, a magyarok viszont nincsenek annyira elszédülve, ha fiuk születik, azok a lányoknak is tudnak szívből örülni. Az én magyar anyám, túltett minden szlávon. Apropó, mikor én megszültem a lányomat, meg sem látogatott a kórházban, a fiamat meg, mint a hímes tojást, úgy tartotta a karjai között.
A szláv anya is anya, az a lányának is örül, csak főleg a férje miatt boldog, ha fiút is szül.
A fiainkra: büszkék lehetünk; a lányainkra: büszkék lehetünk, és mindig számíthatunk rájuk.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.26. @ 16:48 :: Markovics Radmila