Egy kép akadt a kezembe minap. A fiók mélyén kotorászva leltem régi önmagamra.
Kis sz?ke legény, az olvasókönyv felett. Kényszer mosollyal arcomon.
A könyv az ’A’ bet?nél nyitva. Bizonyos, ’Ma-ma mos’ kezdet? olvasmánynál, mely hivatott volt, nagy ismerkedésére kisembereknek, az olvasástudománnyal.
A fotót nézegetve felsejlik ifjúi korom. Régi iskolám – a Központi’, így hívták hetvenötben, mikor központosult a tudomány.” S azzal együtt, az iskolák is.
Bizonyos szociológusok vélelmezik e központosítással kapcsolatban, hogy mennyi ostobát teremt az a világnak.
Merthogy szétvált a népiskola és az elit. Tényként állítva, hogy e generáció lett nagy vesztesévé a rend bukásának.
Mert, hogy az államszocializmus sokadik f?b?neként mi központisok’, voltunk a rosszul képzettek, s váltunk 89’-ben els?ként állástalanná.
– A központiban, majd jó lesz! – mondta Anyám, a fogain sz?rve, szájában gombost?kkel. – Ott majd, kéz alatt leszel! – fordított rajtam és újabb gombost?vel er?sítette meg a félkész iskolaköpeny pöttyös gallérját…
A kis fénytelen varroda ablakán jól látszott a központi’ még kihalt udvara.
Sokat láttam abból az ablakból, hogy miféle hely az. A szünetekben id?r?l-id?re megújuló vidám fogócskát. A párban járó hosszúcopfos lányokat.
Láttam férfias birkózást, olyan igazi nadrágtérd-szaggatóst. És láttam, mindennap a ’Lángos nénit’, amint a nagyszünetben jött a postásbiciklijén. Néróval.
Akkoriban még ritkaság volt az el?l-hátul puttonyos kempingkerékpár. De Lángos néniék, jómódú svábjai voltak a falunak. Tán még a nyugatnémet rokonok küldték Neki a puttonyos biciklit…
Sok ilyent látni Anyám divatújságjaiban, úgy az els? harmadban kell keresni, a kemping kellékeknél. Az els? harmad m?szaki árú. Annak elején vannak a játékok. Azt sokszor fellapoztuk mi a Kalmár Jancsival.
És hiába gondolná bárki, hogy ostoba korok szülötteiként nem ismertünk bizonyos modern nyugati játékokat, még képr?l sem. Mert bármit látunk abban a divatlapban, azt mi mindig megmondtuk, hogy hogyan lehetne azzal jól játszani. Ha voltak is néha ebb?l vitáink.
Jancsi már el?ttem, egy évvel elkezdte az általánost. A patakparton laktak. Az apja a bányába veszett oda, sújtólégnél. Csodáltuk Jancsit. Nem értve, hogyan lehet valaki apa nélkül. Olyan különleges volt emiatt.
Az a sújtólég is olyan titokzatos valaminek hangzott. Mint a „majmolic”, amivel a gyerekeket ijesztgették, hogy: „elvisz a majmolic!” Arról sem tudta igazán senki, hogy mi az. Mégis félelmes volt.
Nagyapám olykor még azt is hozzátéve a hatást növelve, hogy:
– Elvisz a majmolic, mint a nyuszkab?rt!
Sosem kérdeztük mi az. Jobb arról keveset beszélni, hátha megjelenik! Ilyenformán voltunk a sújtóléggel is.
Hát kevéske el?képzettségemmel a világról, de annál több ismerettel a központiról és környékér?l – indultam neki hetvenötben az iskolának.
Hervasztva akadémiai örömöt, abbéli hitben, hogy újjászületése napja ez mindenféle tudománynak.
Bizony nem sok örömöt leltem a szappanszagú táskabels? kétes értelm? játékaiban. Pedig nem voltak azok nyugatnémetb?l valók, sem más idegen országból. Magyar volt az, minden. Magyar gyártotta magyarnak.
Miféle logika diktálhat dobozba színes háromszögeket, líkas körökkel s négyzetekkel? – És egyáltalán nem adva játéknevet e bosszúságnak? A Kati tanító néni azt mondta, hogy: – Logikai készlet.
Aztán a Kati tanító néni egyre több ilyen fura játékot akart nekünk, és nem igazán a kedvünkre való játszáshoz. Így lettek kék dobókocka-dobozban piros-kék pettyek papírból, bef?ttes gumival átfogott m?anyag pálcák.
A babzsákot szerettük. Vagy fél kilónyi bab volt egy rongyba varrva, ami jó volt egymás dobálására.
Az új b?r és a szappan szagán kívül táskámban, az id? múlásával egyre több más szag is képviselni látszott magát. A TECHNOCOL RAPID nev? ragasztónak nemcsak szaga vágyott e táskabels?ben uralkodni. Hanem erejét is fitogtatta, mikor kifolyva beleszáradtak azok a bef?ttessel átfogott játszásra nem jó pálcikák.
Kezd? lépéseink második döbbenete a tudományországban akkor ért, mikor arra eszméltünk, hogy bennünket nem csak anyáink s apáink üthetnek, mert üthet éppen a tanító is, ha érteni képtelenek vagyunk az ? játszhatatlan játékait.
Az idegen ember ütésének más íze van. Az nem csak a testet éri. Pofon az a gyermeki szakértelemnek és pofon volt az Anyám büszkeségének.
Az apró termet? tanítók nagyon er?s pofont tudnak adni. Ez adódik abból, hogy magukat kicsinek és er?tlennek gondolják. Ami valójában igaz. Hiszen kis ember az a tanító, aki nem érve fel a gyermek képlékeny elméjének kilincsét, az ajtót, verni kénytelen.
Verték a mi ajtóinkat és azok lassacskán megnyílottak.
Az év végére megismertünk jó néhány játékot. Olyant is, mint a „Ma-ma mos.” És mire a fels?bb osztályokba léptünk, nagyjából azt is tudhattuk, hogy miként lehet ezekben a játékokban nyertesként is szerepelni.
Aztán meg, ha azt mondanám, hogy minden tanító csak dörömbölni képes, hát magam hazudtolnám meg, mert jutott olyan is, aki lopva lépett be és gyújtott fényt az elmékben.
Mint a magyar tanáraim. Akik közül kett? is szépíró volt. De volt olyan is, aki a matematika, fizika, kémia tudományával szökött be zárt ajtókon.
Bár magamról elmondható, hogy a számokkal való játékot, a közismert négy alapm?veletnél magasabb szinten nem játszom, de ezekkel jól referálva elboldogulok.
A Kalmár! – az igen! – ? értette mi a józan paraszti ész! Hol bújnak meg a titkok mögött az egyszer? megoldások.
Mikor Sántha tanár úr fizika dolgozatkor írta kérdéseként, hogy:
„Egy tetsz?leges ház magasságát, miként tudja kiszámítani, a nép egyszer? gyermeke, egy légnyomásmér? segédletével?”
Többen a ceruzájukat rágták. Míg mások a felhólyagzott vályogmennyezet hielogrifikus rajzolatjából próbálkoztak kinyerni lehetséges megoldásokat, és megint mások az addig ismeretlen képletekre hivatkoztak.
A Kalmár mély nyugalommal, szinte lekicsinyl?n a kérdést kezdte vizsgálni, merthogy vagy abban van elrejtve a megoldás, vagy a kérdés maga is ostoba. Kalmárnak nem jelentett különösebb kihívást. A gyermekrajzokról ismert madárka ikonszer? bet?ivel lekaparta az adható legegyszer?bb megoldást:
„Felmegyünk annak a háznak a tetejére! Felvisszük oda azt a légnyomásmér?t is. Aztán rákötjük, a magunkkal hozott kötélre és leengedjük, egészen a földig. A kötél hosszát visszamérve, megkapjuk az épület magasságát.”
Röhög az osztály… Sántha tanár úr a fejét vakarta. Kalmár diadalittasan nézett körbe, mit sem sejtve abból, hogy épp a pillanatban iratkozott fel azok névsorába, akiket sokáig emlegetnek évfolyamról-évfolyamra.
Azt hiszem egyszer? titka a tanításnak az önmagunkból nyerhet? megfejtés. A gyermek a mi korábbi önmagunkhoz hasonló. Elméje képlékeny, mindenre befogadó, ha kell?képp felkeltik a figyelmét. Ám a figyelmet nem elég csupán felkelteni, folytonosan ébren tartva rögzíteni is szükséges.
Ezt tudják nagyon sokan. Akik nekem tudták, azok Mesél?k voltak. Képzelt meseh?seiken keresztül váltottuk valóra meséiket. Hogy jók, vagy rosszak voltak minden esetben ezek a mesék, száz százalékra nem tudnám megmondani, de ha visszanézek, azt mondom, szükségesek voltak.
Azt meg csak remélem, hogy beváltják ígéreteiket. Azt is, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak.”
Azt hiszem a Kalmár Jancsi jó mesét kapott. Talán a Többsincs Királyfit, talán mást. Nemrégen egy tanulmányát olvastam: „A problémamegoldó gondolkodás” címen.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.19. @ 15:16 :: Molnár Zsolt