Nagy Márta : Útelágazás – 10.

XVI.

 

 

 

Megigazítom magamon a fehér pincérkötényemet, ami kicsit elcsúszott az egyik asztaltól a másikig való szaladgálásban. Kimerít? volt a német csoport, akik a sétahajóval jöttek. És hogy izzadtak a forró és csíp?s halászlét?l! Hiába, nem szokta a gyomruk a magyar konyhát. Egyre csak törölgették a homlokukat a vászonzsebkend?jükkel, mintha minimum a sivatagban lennének. Utána a harcsapörkölt túrós-csuszával már meg se kottyant nekik. Biztos megkönnyebbültek a végén, hogy legalább a palacsinta nem volt csíp?s.

– Szedd le a jobb hatost! – utasít Jen? ellentmondást nem t?r? hangon.

Szerintem észre se veszi, hogy milyen hangnemben beszél, így nem is húzom fel az orrom, amúgy is más jár az eszemben. Hamar leszedem az asztalt a távozó vendégek után.

– Mi van ma veled, Flóra? Teljesen szétszórt vagy.

– Hát… semmi különös – próbálom elterelni magamról a figyelmét.

– Mintha szerelmes lennél – ugrat.

– Persze – vágom rá azonnal.

– És ki az? Valami titkos szeret?d van?

– Hogyne.

– Na, de most komolyan. Hetek óta látom, hogy nyomaszt valami. Mi a baj?

– Nem akarok róla beszélni. Jó?

– Figyelj, az nem megoldás, ha csak magadban ?rl?dsz. Mennyire komoly a dolog?

– Részemr?l nagyon – engedek végül neki, semmi értelme tagadnom, úgyis átlát rajtam.

– Csak arra figyelj, hogy ? is komolyan gondolja!

– Jen?, tudod, hogy sokszor csalódtam Laci el?tt. Nem fog földhöz vágni egy újabb. De ha szeretsz valakit, akkor kockáztatnod kell. ? azt mondja, hogy ne kételkedjem.

– Hát akkor? Nincs két életed.

– Még senkit se szerettem ennyire… – vallom be.

– Vannak lehet?ségek az életben, amik csak egyszer adódnak.

– Tudod Jen?, hogy nem vagyok szabad.

– Tudom jól. De ha te szeretsz, akkor a szívedre hallgatsz, és lehetsz még boldog. A megoldás kulcsa a te kezedben van. Már csak használnod kell. Hallgass a szívedre!

– Utálok fájdalmat okozni – célzok a v?legényemre.

– Igen, ez a legnehezebb része.

– Laci a legjobb ember, akit csak ismerek. Tudom, hogy mindig számíthatok rá, és velem maradna életem végéig. Én meg olyan ostoba vagyok, csak az a kalandor után sóvárgok.

– Gondold át, hogy mennyire tudsz bízni benne!

– Tudom, hogy nem bántana szándékosan, de így is megtörténhet. Egyszer?en rajongok érte. Nem is vettem észre addig, amíg ? az egyik beszélgetésünk alkalmával azt nem mondta, hogy aranyos a rajongásom.

– Igaza volt. Azt én is látom, hogy nagyon tudsz szeretni.

– Csak tudnám miért ilyen bonyolult az élet…

– Mi folyik itt? – lép be Sanyi bácsi hirtelen a söntésbe.

– Semmi, csak kicsit kifaggattam a mi Flóránkat – válaszol neki Jen?.

– És ki fog teríteni, talán én? – méltatlankodik az öreg.

– Nem, dehogy. Megyek már – mondom és már indulok is.

 

Kicsit könnyebb most, hogy beszéltem Jen?vel. Arra biztat, hogy hallgassak a szívemre. De mennyire jó vezet? az én szívem? Na mindegy… inkább ezerszer csalódjak, mint hogy ne merjek szeretni soha többé…

 

 

 

 

XVII.

 

 

 

Ragyogón süt az esti napfény a dombtet?n. Szeretek kijönni ide munka után, ha nem dolgozom túl kés?ig. Az alattam elterül? völgybe egy mez? fut le, mintha egy sz?nyeg szaladna alá a magasból. A térdig ér? f? kalászait lágy szell? lengeti, üde, zöld levelei vidáman fürdenek a fényben. A Nap lassan lebukik a látóhatár peremén. Nagyon emlékeztet egy filmre, amit láttam tegnap. Az id?utazó felesége… ?k is sokszor egy mez?n találkoztak…

– Ó, Adorján, ha látnád ezt most… – mondom ki hangosan is, és a következ? pillanatban megszólal a mobilom.

– Mi van, olvasol a gondolatomban? – veszem fel nevetve. – Csak éjszakára vártalak, nem mostanra.

– Nem bírtam ki addig. De er?s túlzás, hogy szeretek telefonálni. Mindig telefonmentes életr?l ábrándozom. De a kedvedért…

– Ezt már szeretem. Tudod, hol vagyok most?

– Mesélj!

– Egy mez?n, térdig ér a f?… És hatalmasat lehetne benne…

– Flórám! – szól rám er?teljesen.

– Igen? – kérdem ártatlanságot mímelve.

– Ha nem hagyod abba, most azonnal lecsapom!

– Ne, ne, ne!!! Nem kínozlak.

– Rendes kislány vagy!

– Tudom. De Adorján… valamit tisztáznunk kéne… Mit tervezel velem? Milyen jöv?t képzelsz el kett?nknek? Ha elképzelsz egyáltalán valamit… Akarsz velem élni?

– Flórám, együttélésre én nem vagyok képes, de ki tudja, még mire rá nem veszel… Na mindegy, majd kialakul.

– Mit tervezel? – kérdezem szorongva, mintha az életem múlna rajta.

– Én még csak azt terveztem, hogy mindig figyeljek oda egy kicsit rád. Amikor valamit csinálok, gondoljalak bele téged is. De, ezt sem tervezem, csak úgy érzem.

– Nekem ez is elég egyel?re. A többi úgyis kialakul benned, és ha eljön az ideje, tudni fogod, hogy mit akarsz t?lem, és hogy mennyire van rám szükséged.

– Akarlak téged. Valami baj van az önbizalmaddal?

– Persze, hogy van, mert mindig elbizonytalanítasz.

– De ne bizonytalanodj el! Én csak ökörködök, és túl durva vicceim vannak. Faragatlan vagyok.

Hátrad?lök a magas f?ben, a föld göröngyei nyomják kicsit a hátamat, a hajam kibontva szétterül körülöttem. A tücskök hangosan ciripelnek, madarak éneke száll, halkan zizzen a f?, ahogy a hátamról a hasamra gördülök.

– Az a baj, hogy túl komolyan veszlek.

– Jaj, Flórám, azt ne tedd! Akkor nagyon rossz lesz neked!

– Nem, nyugi, majd megszokom. Kell hozzá pár nap még, hogy világos legyen, hogy mikor viccelsz, és mikor beszélsz komolyan. Még alig ismerjük egymást, ha jól belegondolok. Nem ártana néha találkozni, miel?tt végzetes döntésre szánnánk rá magunkat.

– Hát, nem ártana, az biztos. De Flórám… az emberek el fognak ítélni. Ugye tudod?

– Tudom, de nem érdekel. Inkább azt mondd meg, hogy mikor találkozunk?

– Miel?tt megmondanám, valami mást kell elmondanom…

– Mit? – máris rossz el?érzet kezd gyötörni.

– Állásajánlatot kaptam Ugandába.

– Hová???

– Ugandába. De még nem fogadtam el, még csak gondolkozok rajta. Át kell olvasnom a levelet, hogy konkrétan mir?l is van szó.

– Hát, akkor nem fogunk tudni s?r?n találkozni. Az nagyon messze van.

– Repül?vel nem annyira. De nem hiszem, hogy annyira jó lenne a fizetés…

– Értem. És elfogadod?

– Még nem tudom – hallgatom a sz?kszavú csendet a vonal másik végén.

Mintha az életem peregne le el?ttem, belegondolni se akarok, hogy mi lesz velem nélküle.

– Flórácskám…

– Igen? – térek magamhoz kábultan.

– Velem jössz Ugandába? – kérdezi, és én örülök, hogy éppen fekszem a f?ben és nem állok, mert a lábaim most biztos nem tudnának megtartani.

– Adorján… ezt most komolyan kérdezed?

– Igen.

– Veled és a gyerekekkel?

– Igen.

– Adorján, te nagyon bolond vagy! Egyik pillanatban még nem tudod elképzelni az együttélést, a következ?ben meg magaddal hívsz Ugandába. Komolyan mondom, hogy nem vagy komplett!

– Lehet.

– És mondd csak, ez mennyire komoly? Ha veled megyek, nem hagyhatsz csak úgy ott valahol, ha nagyobb szabadságra vágysz.

– Tudom, ez nagy felel?sség. Mi lenne a válaszod?

– Persze, persze veled megyek. A világ végére is… De tudnod kell, hogy nem olyan társat szeretnék, aki elt?nik egyik pillanatról a másikra.

– Flóra, nem szerettem volna az életemben még valakit, akit elveszíthetek. De már kés?… Ha akarnék se tudnék azon változtatni, hogy már többet jelentesz nekem, mint valaha gondoltam volna…

 

Egy nehéz id?szakon megyünk mindketten keresztül, igaz, hogy más-más szinten. De minden rendben lesz, tudom. Normálisan kéne viselkednem, de nem megy. Nekem is nehéz. Mert sürgetni se akarom, mégis azt teszem. Majd, ha egyszer ennek vége lesz, egy jót nevetünk az egészen. Én nem akartam megszeretni, mert tudtam, hogy ki fogok készülni, de most már mindegy, egyetlen pillanatát se bántam meg. Legalább nem kiszámítható és unalmas. És biztos vagyok az érzéseiben. Akkor most már csak egy valami van hátra… Laci…

 

 

 

Folytatás következik…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
Szerző Nagy Márta 27 Írás
Ébren álmodom... *** Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset, Szárnyat ád ő... azt adott nekem. ~ Petőfi Sándor ~ 1979-ben születtem Mohácson, jelenleg is itt lakom. Himesházán nőttem fel, egy egyszerű, vidéki család első gyermekeként. Nevemet Móricz Zsigmond, Harmatos rózsa című novellája alapján kaptam, így nem lehet véletlen, hogy nem múltam tíz éves, mikor a könyvek szerelmese lettem, ami mind a mai napig tart. Tizenhét évesen kezdtem verseket írni, de ezek egy meggondolatlan pillanatomban a szemetesben végezték. Egyszer egy újságíró azt mondta, hogy aki olyan sokat olvas, mint én, az előbb utóbb írni fog. Lassan másfél éve, hogy újra írok, kritikusaim azt mondják a prózák az erősségeim, és akad pár jó versem. Utóbbiban erősen kételkedem. Jelenleg azon dolgozom, hogy megvalósítsam az álmaimat, mert az álmok valóra válhatnak, ha engedjük őket győzni.