XVIII.
Drága Laci!
Szeretném elmondani…
Kezdek bele újra és újra a levélbe, majd gombóccá gy?röm a papírt. Egy egész halommal összegy?lt már a papírkosárban. Nekem, akinek szenvedélye a levélírás, most az egyszer nem akar menni. Azért újra nekigyürk?zök.
Kedves Laci!
Legel?ször is azzal kezdeném, hogy nem akarlak bántani, de most mégis úgy érezheted, hogy azt teszem. Nem akarok menteget?zni, se mellébeszélni. Határtalan könnyelm?séget követtem el, amikor hagytam, hogy eljegyezz. Mindenki mondta, aki jól ismer, hogy nem szeretlek eléggé, és én nem akartam hallgatni senkire. Tudom, hogy jó férjem lettél volna, pont az, akir?l minden n? álmodik. De igazuk volt. Tényleg nem úgy szerettelek, ahogy kellett volna. Ett?l függetlenül még élhettünk volna boldogan. Én próbáltalak megszeretni, és sikerült is valamennyire. Nem ismerek nálad jobb embert. Te vagy a legjobb barátom, tudom, hogy mindig bízhatnék benned. Tudom, hogy sosem bántanál. Csak egy dologra nem gondoltam… Nyitva maradt egy rés a szívemen, és valaki besurrant rajta. Sajnálom, hogy így kell megtudnod, de szerelmes lettem valakibe. Úgy, ahogy még soha senkibe. Ahogy téged sose szerettelek. Önmagamat is becsaptam, amikor elhittem, hogy eléggé szeretlek ahhoz, hogy egy életre összekössem veled az életem. Nem szabadott volna. A biztonságot és a békét kerestem. De ez kevésnek bizonyult. Sajnálom! Nem a te hibád!
Elhagylak. Tudom, hogy tisztességesebb lett volna személyesen megmondani, de nem vagyok rá képes. Gyáva vagyok. Tudom, hogy mindent megtennél, hogy megtarts, és én nem akarok esélyt adni rá. Nem akarom, hogy könyörögj. Nem akarom, hogy megalázd magad. Szeretlek, de nem eléggé… Nem maradhatok melletted. Ne okold magad! Nem a te hibád. Te mindent megtettél. Én voltam meggondolatlan. Nem szabadott volna igent mondanom neked, amíg nem vagyok teljesen biztos önmagamban. Amíg tudtam, hogy nem szeretlek elég szenvedélyesen, nem szabadott volna beleegyeznem a házassági terveidbe. Most már kés?. Tudnod kell, hogy sosem akartam fájdalmat okozni neked. Nem terveztem ezt. Nem akartalak sose bántani, mert nem érdemled meg. Jobbat érdemelsz nálam. Olyat, aki úgy szeret, ahogy kell. Ahogy egy n? csak szerethet egy férfit.
Elmegyek. Ne keress és ne hívj! Nem leszek elérhet? telefonon. Senki se fogja tudni, hogy hol vagyok, legalábbis eleinte. Felesleges keresned. Úgysem tudsz változtatni a döntésemen. Most biztos mérges vagy és kétségbeesett, és végtelenül szomorú. Nagyon sajnállak, de nem tudok ezen változtatni. Nem akartalak bántani, se kikészíteni. De ha tovább hazudok, az még rosszabb lett volna mindkett?nknek. Nem vagyok boldog melletted. Sajnálom, hogy így kell megtudnod. De a szívemre kell hallgatnom, még akkor is, ha csalódás lesz a vége. De akkor is kockáztatnom kell. Tudom, hogy nagy szemétség részemr?l, hogy pont az esküv?nk el?tt hagylak itt. De inkább most, mint kés?bb.
Ég veled! Vigyázz magadra! És kérlek, ne zárd be a szíved! Aki ennyire tud szeretni, mint te, az nem maradhat egyedül. Tudom, hogy most nem hiszel nekem, de a fájdalom csökkenni fog minden egyes nappal, és tudom, és remélem, hogy fogsz még szeretni valakit, aki téged is szeret! Sokkal jobban, mint én… Bocsáss meg!
Flóra
Leteszem a tollat és nézem a papírt. Úgy érzem, megszakad a szívem, hogy fájdalmat kell okoznom. Megvisel a szakítás, mert szeretem Lacit, ha nem is vagyok belé szerelmes. Nem akarom bántani. De, ha nem teszem meg most ezt a lépést, akkor a kés?bbiekben sokkal több fájdalmat okozhatok mindkett?nknek. Döntenem kell, eljött az id?.
Kiveszem a SIM-kártyát a mobilomból, és beteszem az újat, amit pár napja vettem. Mostantól kezdve senki sem érhet el telefonon. Még a szüleim sem, se a bátyám, Balázs, se a barátaim. Senki. Elég, ha én tudom az ? számukat, majd kés?bb felhívom anyut, hogy ne aggódjon. Fél óra alatt bepakolom a táskámba a holmimat, amit már napokkal el?bb összekészítettem. Vállamra veszem az egyik táskát, a másikat a kezemben fogom. Belebújok a cip?mbe, és még egy utolsó pillantást vetek a levélre. Többé nem fordulok hátra. Kinyitom az ajtót és pár perccel kés?bb már a buszhoz igyekszem. Nincs többé visszaút…
XIX.
Kora délután van még, mikor a buszom megáll a lassan fél éve nem látott autóbusz-állomáson. Ahogy az ajtó kinyílik, megcsap a nyári meleg, a belebben? szél felkapja könny?, zöld szoknyámat, én pedig gyorsan lesimítom, miel?tt túl sok látszana bel?lem. Ahogy kinézek, már látom is ?ket. Adorján, Dana, Betti és Kornél együtt várnak rám a peronon. Az én új családom. Semmit sem változtak az elmúlt id?szak alatt. Talán csak a lányok hosszú, sz?ke haja lett még hosszabb egy arasznyival, tincseiken vidáman csillan meg a napfény. Kornél is kamaszosan növeszti a haját, ami éppen olyan fekete, mint az apjának.
Adorján… milyen rég vártam már ezt a pillanatot, hogy újra lássam…
– Sziasztok! – köszönök rájuk, ahogy lelépek a busz lépcs?jér?l.
– Szia Flórácskám! – köszön rám Adorján, s miközben megcsókol, kiveszi a kezemb?l a táskáimat. – Csak ez a két csomagod van?
– Igen, ügyesen tudok csomagolni. Amúgy sem a tárgyak számítanak, hanem az emberek – nézek rájuk mosolyogva.
– Jól vagy? – néz rám fürkész?n, kis aggodalmat érzek a hangjában.
– Igen, igen tényleg – bólogatok mellé. – Csak nagyon kimerültem.
– Azt elhiszem. Hazamegyünk és lepihensz. Jó?
– Jó, kivételesen nem ellenkezek.
– Gyerekek induljunk! – indítja útnak a csapatunkat.
– Apu, elmehetünk kés?bb a parkba? – kérdezi Betti.
– Ott lesz a barátn?d?
– Igen.
– Jó, menjetek csak, de ne túl kés?ig! Hamar este lesz.
– Majd jön Kornél is.
– Jó, úgy lehet róla szó.
Csendben megyünk hazafelé. Ismer?sen köszöntenek a fák és a cserjék a lépcs?házuk felé vezet? úton. Az el?ször télen látott kopasz fák, most harsogó zöld színben tündökölnek. Mintha a saját álmomban járnék, ami valóra vált. Együtt vagyok a kis családommal. Adorján az egyik, Dana pedig a másik kezemet fogja a hazavezet? úton. Kornél beüti a kódot a kapucseng?nél, és sorra betódulunk a bejáraton. Beviszem a táskáimat a szobába, és leteszem az ágy mellé.
– Feküdj le kicsit, látom, hogy megviselt vagy – simogatja meg Adorján a hajamat.
– Igen, ha alszok egyet, utána távoli lesz minden rossz dolog.
Led?lök az ágyra, ? betakar egy pléddel, és mellém ül. Szeretem, amikor a hajamat simogatja. Olyan kedves és gyengéd ilyenkor. Nem mondom, máskor is, de ilyenkor különösen az.
– Nem lesz semmi baj! Most már együtt vagyunk – mondja, majd érzem, hogy az álom lassan leereszkedik a szememre.
Lassan esti sötétségbe burkolózik a szoba, homályosan látom a bútorok körvonalait. Ahogy magamhoz térek ébredés után, kezd eszembe jutni, hogy hol is vagyok. Hol vannak a többiek? – ülök fel hirtelen az ágyban. A konyha fel?l halk beszélgetés foszlánya ér el hozzám. Adorjánt hallom és a kisebb lányát, Danát.
– Eljössz velem holnap az önkormányzathoz? – kérdezi Adorján.
– Miért?
– Mert úgy döntöttem, hogy megn?sülök. Mit szólsz?
– Örülök neki Apu! ? megérdemli, hogy elvedd!
– Miért?
– Mert ? a legaranyosabb és legkedvesebb lány, akit csak ismerek.
Mosolyra húzódik a szám, megnyugodva d?lök vissza a párnára. Miközben becsukom a szemem, arra gondolok, hogy minden álmom valósággá vált…
~Vége~
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
