2.
Kakaskukorékolásra ébredek, mint minden reggel, amikor anyuéknál alszom, a régi gyerekszobámban. Kipattanok az ágyamból, ami még a dédié volt valaha, és megkeresem anyut. Belebújok a régi papucsomba és végigjárom a házat, ami ugyanolyan, mint ötven évvel ezel?tt. Három egymásba nyíló szobából áll, a harmadik után a konyha, ahonnan kilépek az udvarra. A középs? szobában született anyu 1957-ben. ? még nem kórházban látta meg a napvilágot. Sokszor hallottam már ezt a történetet. Amikor mama vajúdni kezdett, papa elszaladt a falu végén lakó bábaasszonyhoz. De az már id?s is volt, lassú is, és a falu is hosszú volt, így mire visszaértek mama már meg is szült egyedül. Régi gangos házunk van. Anyu az udvaron hajkurássza a csibéket.
– Einie! Einie! – kiabál a tyúkokkal, hogy behajtsa ?ket a helyükre. – Gyere és segíts! Megint kiszöktek.
Felkapok egy sepr?t és ketten már könnyen bezavarjuk ?ket a baromfiudvarba.
– Hogy jutott eszedbe tegnap a robotról kérdezni mamáékat? – kérdezi, miután bezárja a kiskaput.
– Megtaláltam Himesháza honlapját és ott olvastam róla. Kiszámoltam, hogy mama akkoriban 7-8 éves lehetett, és érdekelni kezdett a dolog. Hol volt ? addig a bátyjával, Jóska bácsival? Mert ha jól tudom, a dédipapa nem jött haza a háború után.
– Addig a nagyszüleiknél voltak, amíg az anyjuk haza nem jött Oroszországból.
– Hogy vihettek el egy anyát, aki mellett nem volt ott a férje? – háborodok fel. – Miért nem gondoltak a gyerekeikre?
– Nem tudom.
– Meg is halhatott volna…
– Igen, sokan meghaltak.
– Na, Erzsi, mit csináltok? – kérdezi Boris néni, aki megáll egy kicsit a házunk el?tt az utcán.
– Kiszöktek a csirkék, azokat hajtottuk be – válaszolja anyám, s közben elindulunk felé.
– Virág, hát téged is lehet látni? Hazajöttél?
– Egy kicsit, Boris néni.
– Jól nézel ki! – mondja, ami azt jelenti, hogy megint híztam.
– Köszönöm! – válaszolom kényszeredetten mosolyogva.
– Hová megy? – kérdezi anyám.
– Megyek apikádhoz. Rendetlenkedik a gyomrom. Mindig mondom neki: Vinzenz, olyan rossz a gyomrom, de jó lenne egy kis pálinka. És akkor majd tölt nekem egy pohárkával – meséli, és közben hallom, ahogy sípolva veszi a leveg?t.
Boris néni papám legid?sebb n?vére. Emlékszem, mesélték, hogy amikor csecsem? volt sokat sírt. Dédanyám bölcs?ben ringatta. ? feküdt az ágyon és a lábával lökte. De Boriska csak sírt, csak sírt… Egyre jobban ringatta… Aztán egyszer csak észrevette, hogy kiesett a bölcs?b?l… Lányként mindig olyan gyenge volt, hogy azt hitték, meg fog halni, de mégis már a nyolcvan valahányadik évében jár. Vagy talán a kilencvenedikben? Így ránézésre nem is tudom megállapítani. Ugyanúgy öltözködik, mint a hagyomány?rz? sváb asszonyok. Fekete kend?, fekete ruha, b? szoknyával. A sváb özvegyi ruha. Gyerekkorunkban boszorkánynak csúfoltuk emiatt, egészen addig, amíg papa nagyon meg nem szidott minket. Még most is szégyenlem magam. Nem emlékszem Boris néni férjére. De arra igen, hogy miután megözvegyült sokat utazott. Rendszeresen bejárt Pécsre kenyérért, mert nem kellett fizetnie a buszon, s ott olcsóbb volt a kenyér. Közben meglátogatta a húgát, Liszi nénit, aki Pécsre ment férjhez. Már csak ?k ketten élnek az öt lányból.
– El?remegyek ebédelni – jelentem be anyunak, ami azt jelenti, hogy megyek a mamáékhoz.
– Mit f?z?
– Krumplilevest és krumplis tésztát.
Jobban szeretem, ahogy mama készíti a krumplis tésztát, mint ahogy anyu. Anyu krumplipaprikásból f?zi, ahhoz adja a kif?tt tésztát. Mama viszont a levesben f?zi meg, nem külön vízben. Egy serpeny?be egy kevés zsírt tesz, és azt felforrósítja. Utána erre meri a levesb?l kiszedett burgonyát és tésztát. Úgy szeretem azt a részét, ami kicsit leragad és ropogós lesz. Nagyon finom kérget kap. Máris éhes leszek, ha csak rá gondolok is.
Id?ben indulok az ebédre, mert papa szigorú ilyen szempontból, délben mindig az asztalon kell lennie az ételnek. Ezt a szokást én is átvettem. Ahogy belépek a kiskonyhába, megcsap a jó illatú g?zfelh?.
– Sziasztok!
– Szia Virág!
– Megterítek, jó? – kérdem, és a választ már meg sem várva fordulok a konyhaszekrény felé.
Mama egy kis lábosban az asztal közepére teszi a levest.
– Aki nem eszik levest, nem él sokáig – mondja papa a jól ismert mondatot.
Csak mosolygok, minden úgy van, mint régen, és én itt is otthon vagyok.
– Miért kérdeztél tegnap ómamáról és Gertraudról? – érdekl?dik mama.
– Szeretnék többet tudni a múltról. Csak beszélgetünk, elmesélitek nekem az emlékeiteket. Én pedig meg?rzöm azokat. Olyan ez, mint amikor valamit gy?jtök. Tudni szeretném, hogy kik az ?seim, hogy honnan örököltem a tulajdonságaimat. Értitek?
– Igen – válaszolja mama tétován.
– És le is szeretném írni, hogy örökre megmaradjanak. Tudtok nekem segíteni?
– Papa többet tud mesélni err?l – néz rá mama.
– Nehéz id?k voltak…
3.
Csak ülök a fekete m?b?rrel borított fa konyhaszéken, ami már azóta megvan mamáéknak, amióta az eszemet tudom. Vannak dolgok, amik nem változtak meg az elmúlt évek során, pedig papa mindig újít valamit, szereti, ha szép körülötte minden. Közben észreveszem, hogy kéken villog a mobiltelefon az ingzsebében. Ó, hogy mennyit veszekedtek anyuékkal az elmúlt tíz év alatt amiatt, hogy a vezetékes vonalat mobilra cserélték, és lám, most már neki is van, s?t mamának is!
– Csak azért hordok otthonkát, mert annak van zsebe, és akkor nálam lehet a telefon – magyarázta múltkor mama.
– Szóval ott tartottunk, hogy nehéz id?k voltak… – ismétlem meg papám szavait. – Hogy volt az összeírás? Olvastam róla, hogy akik német nevüket és identitásukat meg?rizték, azokat nyilvántartásba vették az elöljáróságok segítségével, és a névjegyzékkel házról-házra járva összeszedték ?ket.
– A jegyz? felírta ?ket, köztük a saját lányát is, ? sem jött többé haza.
– Azt is olvastam, hogy Hímesr?l nyolcvannégy férfit és huszonegy n?t vittek el.
– Igen, köztük ómamát és Gertraudot.
– ?ket egy helyre vitték? – kérdem.
– Nem.
– És hol voltak?
– Arra már nem emlékszem, Virág. Már nagyon régen volt.
– Marhaszállító vagonokra tették ?ket, és úgy vitték Oroszországba. Akkor már tudtuk, hogy nem csak egy hétre viszik az embereket.
– Mib?l gondolták, hogy csak olyan rövid id?re mennek?
– Mert csak egy heti élelemmel, két váltás fehérnem?vel, és kézi szerszámokkal, például ásóval, lapáttal, csákánnyal felszerelkezve indultak útnak.
– Mennyi ideig volt ott ómama?
– Három évig.
– Marhavagonnal… – ismétlem meg elh?lve papa nemrég kimondott szavait.
A képek, amik felmerülnek az elmémben, visszarepítenek az id?ben. Szemem el?tt mamáék barátságos konyhája lassan elmosódik, és egy vasútállomáson találom magam. Dörzsölgetem a szemeimet, hogy valóság-e vagy csak látomás, mikor hirtelen egy egyenruhás férfi elkap, és a többi asszony és lány közé taszít. Látom a rémületet és a kétségbeesést a szemeikben tükröz?dni. Ám valami mást is felfedezek még némelyeknél. Elszánt élni akarást.
A férfiakat különválasztották a n?kt?l. A családokat szétszakították. Már nem csak egy-egy embert szedtek össze egy-egy családból, hanem, akit csak el tudtak kapni. Hiszen kevés volt a létszám az els? összeírás után. Látom a n?ket, akik összekapaszkodnak, hogy ne válasszák szét ?ket. Jajveszékelés és sírás hangja száll, de ezt is túlharsogja a katonák ellentmondást nem t?r? hangja. A félelem tapintható a leveg?ben. Aznap fogyott el az utolsó otthoni koszt…
˜˜
Egy ?zbarna szem? asszonyt pillantok meg, aki kísértetiesen emlékeztet valakire. Láttam már ugyanezeket a szemeket…
– Márta vagyok – nyújtja felém a kezét, mikor látja, hogy mereven nézek rá. – Emmert Andrásné.
– Virág – válaszolom, és elfogadom a kézfogását.
– Nagyon emlékeztet a szemed a kislányoméra. Lehet, hogy rokonok vagyunk – mondja, miközben lesimít egyet az ezer ráncból a népviseleti szoknyáján.
– Lehet. Milyen id?s a kislánya?
– Liszike hét éves. A fiam, Jóska már id?sebb, ? tizenegy – mondja, és ebben a pillanatban már teljes bizonyossággal hasít belém a felismerés, hogy a tulajdon dédanyámmal állok szemben, nem csak egy névrokonával. A szemei pedig, amik annyira emlékeztetnek valakire… pontosan azok, amikkel az elmúlt két és fél évtizedben, reggelente szembenéztem a fürd?szobai tükörben.
– Vajon mi lehet a gyerekeimmel? A férjem nem jött haza a második világháború után…
– Biztosan jól vannak – próbálom megnyugtatni, de mégsem mondhatom, hogy különben én sem lennék itt… ómama.
A marhavagonok két oldalára emeletes deszkaállványokat rögzítettek. Ezek szolgáltak alvóhelyül. Csontot dermeszt? január tombolt, mégsem volt f?tés. Az id?sebb asszonyokat engedtük felülre, mert ott kevésbé jött a hideg. Az otthon összekészített batyukból dunnák, párnák is kerültek, s?t még szalmazsákok is, amit magunk alá terítettünk, hogy meg ne fagyjunk. Az ajtókat bezárták, a szükségünket elvégezni se mehettünk ki. Késekkel vágtunk egy lyukat a vagon alján, ahol elvégezhettük azt. Akkor már világos volt, hogy nem ‘kis munkára’ visz a vonat. Az életünk forog kockán… Nem tudom, merre tarthatunk. Általában éjjel utazunk, nappal az állomásokon vesztegel a vonat. Senkit sem engednek ki, és vizet sem adnak. A tet?r?l becsorgott hólét és enyhébb id?ben az es?vizet fogjuk fel a kis lábosokban, amit otthonról hoztunk.
˜˜
Hirtelen zökkenek ki a kábulatból, és újra mamáék barátságos és melegséget árasztó konyhájában találom magamat.
– Mama! Hol voltatok, amíg ómama nem volt itthon? – kérdem hirtelen.
– A dédipapa lánytestvérénél a szomszédban.
– Vagyis az apai nagynénidnél?
– Igen, a nagymamámmal együtt odamentünk, mikor kiköltöztettek minket a házunkból, és beköltöztették a székelyeket. Kés?bb vissza kellett vásárolni a házunkat.
– Ómamának olyan szeme volt, mint neked? – kérdezem mamától.
– Igen, miért?
– Csak kíváncsi voltam… – mondom, majd a tekintetem a távolba mered… vissza 1944-be…
Folytatás következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
