5.
„Bányában”
Tárna, csille, bánya, csákány, szén, fejtés, akna… az eddig csak hallomásból ismert szavak egy pillanat alatt valósággá válnak… Szénfekete vagyok, akárcsak körülöttem mindenki. Nincs sisakunk, hanem csak egy sapkánk és egy bányászlámpánk. Nincs véd?felszerelés. A munkavédelemnek még csak hírét sem hallották, de min is csodálkozom? Munka tekintetében nem tesznek különbséget a n?i és a férfi dolgozók között. Az egyetlen jó dolog, hogy itt kapunk rendes ruhát, egy er?s nadrágot és egy zubbonyt, és több az élelem. A duplája a felszínen dolgozókénak. Mi bányászok kapjuk a legtöbbet. Egy ev?kanál burizst – amit el?ször árpának néztem, de aztán megtudtam, hogy hántolt búza -, egy kevés hússal, fogalmam sincs milyennel, és leggyakrabban káposztalevest. Ha hazamegyek, nem eszem több káposztalevest! Kenyérb?l is kétszer annyit kapunk, mint a fentiek, egy kilót. Abból a borzasztó, ragacsos, fekete kenyérb?l. Az sem utolsó szempont, hogy a föld alatt nincs olyan embertelenül hideg, mint odafent. Rettenetes hóviharok vannak errefelé. Otthon sose láttam még ilyet. Otthon…
Nem tudom, hogy hazajutunk-e valaha… Amikor elnézem Mártát, a dédanyámat, ahogy napról-napra küzd, hogy életben maradjon, máris kicsinynek t?nnek a saját problémáim. ?t a gyermekei várják haza. Hányszor fordulhat meg a fejében a kérdés, hogy viszontlátja-e ?ket még valaha? Vajon fél attól, hogy a következ? bányabaleset az ? életét fogja követelni? A távollét és az embertelen, monoton munka a szemem láttára teszi fásulttá az embereket. Csak egyetlen cél van: túlélni a következ? napot. És azután megint a következ?t, és megint, és megint… Meg lehet szokni a munkát, már én sem félek annyira. Néha kilométereket gyalogolok az imbolygó lámpafényben a föld gyomrában. Sok tárnában görnyedve lehet járni. A munkaterületünket gyakran csak hason csúszva tudjuk megközelíteni, onnan kell kilapátolni a szenet, és a csillékbe hordani. Még robbantáskor se küldenek el minket, riadtan lapulok a tárna falához. Ilyenkor olyan por van, hogy azt hiszem, menten megfulladok. Ha kicsit már lehet látni, kezd?dik a munka. Közel négyszáz méterrel a föld alatt. Belegondolni is félelmetes. De minden rosszban van valami jó, itt legalább nem fázom…
M?szak után leadjuk a lámpákat, majd két kilométert vánszorgunk a lágerig. A tábor körül szögesdrót kerítés van, áramot vezettek bele, pedig innen úgyse lehet megszökni. Ha ki is jutnák, merre indulnák? Olyan távol van az otthonom… ?rtornyokból fegyveres ?rök lesik minden lépésünket. A barakkunk egy emeletes k?épület. A húsz négyzetméteres szobánkban harmincan vagyunk összezsúfolva. És én még soknak éreztem a kollégiumban a nyolc diáktársamat… A nyers feny?b?l ácsolt deszkaágyak három emelet magasságban állnak mindenhol. De nekünk legalább van t?zhelyünk. A bányából, a zsebünkben hazahordott szénnel megnöveljük a tüzel?adagunkat. Otthonról hozott kislábosainkban f?zünk, ki mit tud. Fokozatosan mindenünket elcseréljük ételre, de már lassan nincs mit… Az éhség sok mindenre ráveszi az embert. Gyakran csak azt figyeljük, hogy mit tudunk elcsenni, hogy f?zzünk bel?le. Csak a mának élünk, de hajt a mindennapi túlélés és a leleményesség. Enélkül végünk lenne. Azel?tt sosem volt honvágyam. Most már tudom, hogy mi az… Hol van már anyu kiflijeinek az illata? Bárcsak érezhetném újra!
* * *
„Titkok”
– Megsült a kifli! – hallom anyu hangját, és egy pillanat alatt visszazökkenek a jelenbe. – Csinálj helyet az asztalon!
Az aranybarna kiflik szépen sorakoznak egymás mellett a sárga tepsiben. Fényesek és illatosak, öröm rájuk nézni. Kettétörök egyet, és ahogy tartom, forró g?z száll bel?le a magasba.
– Fenséges az illata – mondom, miközben leharapok bel?le egy falatot. – Mit nem adtak volna egyetlen darabért a lágerben…
– Mit tudsz te a lágerr?l? – csodálkozik anyám.
– Talán túl sokat is. Néha úgy érzem, hogy magam is ott vagyok, és átélem az egészet. Mint egy id?utazás a múltba. Vagy csak ébren álmodom.
– Igen?
– Igen. Mintha valósággá válna a múlt. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem – komolyodom el.
– Talán csak a képzeleted játszik veled.
– Talán – egyezek bele a könnyebb megoldásba. – Anyu, papa is szénbányában dolgozott, ugye?
– Igen, Vasason, harmincnyolc évig. Onnan ment nyugdíjba.
– Emlékszem, hogy értünk jött az óvodába.
– Érdekes, mert nagyon ritkán ment értetek, talán csak egyszer-kétszer.
– Lehet, de utána elmentünk a kocsmába és kaptunk jégkrémet. Biztos azért maradt meg. Meg emlékszem, hogy vártuk mindig a bányászjáratot. A kerítés betonalapjára álltunk fel Öcsivel, és onnan néztük, hogy mikor robog el a busz a ház el?tt.
– Sokan jártak Hímesr?l a bányába – mondja.
– Anyu, miért nem jött haza dédipapa a háború után?
– Nem jöhetett haza.
– Azt már tudom, de miért? – faggatom.
– Ott maradt szolgálni egy birtokon. Egyszer voltunk kint nála, jó helye volt.
– Azt értem, de miért nem jöhetett haza sokáig? Hiszen itt volt a családja…
– Túl sokat akarsz tudni. Nem biztos, hogy jó, ha mindent tud az ember. Amikor kicsi voltál, már itthon volt. Emlékszel rá?
Érzem, hogy anyám le akar rázni. Valamiért tiltott téma a dédapám múltja. Na jó, ez egyszer még hagyom magam elterelni. De az nem azt jelenti, hogy elfelejtem a témát. Csak megvárom a következ? alkalmas id?pontot. Titkot szimatolok a leveg?ben.
– Emlékszem rá, ? tanított dominózni. Szerettem…
– Csak pár évet élt itthon, nagyon öregen jött haza.
Nem sok emlékem maradt a dédapámról, nem tudom hány éves lehettem, amikor meghalt. De emlékszem rá, amikor télen a meleg konyhában ültünk a sarokasztalnál. Egyik felén Öcsi és én, a másik felén a dédapánk. A dominók feketék voltak, vagy talán sötétzöldek, már nem is tudom biztosan, de látom ?ket az asztalon, ahogy fel vannak állítva velem szemben. A fehér pöttyökön könny? volt kiigazodni.
Emmert András, a dédapám kedves, kerek arcú és nagyon-nagyon sötétbarna szem?, hófehér hajú emléke él bennem. Úgy rémlik, hogy igen kis termet? volt. Alacsonyabb, mint én most. Ezt onnan tudom, hogy anyu szerint vele egyforma magas volt, anyu pedig pár centivel még nálam is kisebb. Bár ?szerinte, ? százhatvankét centi, és hiába mondom, hogy én százhatvanegy vagyok, és kevesebb kell legyen. Ugyanis szemmel látható kett?nk magassága közt az eltérés, hogy ? az alacsonyabb.
– Anyu, nem lehetsz annyi, mert én sem vagyok – gy?zködöm teljesen feleslegesen, mert ? eldöntötte, hogy akkor is annyi, na, így lesz a kevesebb több.
Mamáék fényképalbumában van egy kép, ahol mind együtt vagyunk, az összes leszármazott. Dédipapa a lovaival – két gyönyör?, sötétbarna ló állt mellette a képen –, valamint a gyerekei és az ? leszármazottaik. Én olyan hét-nyolc éves lehettem, mert az unokahúgom karonül? még. Hat év van köztünk. Egyforma, fehér-piros, fodros ruhácskában virítunk a képen. Két copfomban egy-egy piros masni díszlik. Még emlékszem, a selyem-szer?, áttetsz? anyagán fehér pöttyökkel tarkított masnira. Sokáig hordtam, talán meg is van még valahol a kacatok között.
Csak homályosan dereng valami a fénykép készítésének az idejéb?l, be-bevillan egy-egy pillanat. A lovak nyihogása, a rokonok sváb szavai, amit nem értek, az öcsém ny?gösködése, a neném morgolódása, anyám csitítása, de az egész homályos és távoli. Ám, ahogy az emlékek felszínre bukkannak ismét távoli tájakra sodornak, mintha egy kaput nyitnának az id? áramlatában, ahol nincsenek titkok, és ahol ki-be járhatok, mint egy id?utazó…
Folytatás következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
