Réges-régen, mikor még a hegyek meg sem születtek, mikor a mez?k vajúdva hozták világra vadvirágaikat, élt egy kicsiny tündérlány, Erzsike. Virágszirom volt a bölcs?je, lágy szell? ringatta álomba minden éjjel. Rózsaszín selyemruháját vidám pókocskák sz?tték, kis cipell?jét levélvágó hangyák tervezték. A menyegz?jére készült éppen a ragyogó mosolyú tündérherceggel.
Egy nap fekete felh? borította be a ragyogó, napfényes eget. Varjúsereg hangos károgással vetett véget a vidám hétköznapoknak. A vezérük hátán egy gonosz tekintet? manó ült, aki feleséget keresett magának a napfényes tündérföldön, hogy sötét manóföldön, hol örökké éjszaka volt, ?t mindenben kiszolgálja.
A kicsiny tündérlány hiába próbált elrejt?zni egy piros pipacs oltalmat nyújtó szirmai alá, a fürkész? szemek meglátták. Er?s, varjú karmok ragadták meg a szívtelen manókirály utasítására, majd a leveg?be emelték, hogy hazavigyék.
Manóföldön sosem sütött a nap, mert még ? sem szeretett erre járni, ahol ennyi gonoszság lakozott a szívekben. Messze elkerülte ezt az országot. Ezért kihaltak a fák és a virágok, nem volt élet a kertekben, csak sivatag és kopár pusztaság mindenütt. A sötét hegyvidék legsötétebb zugában volt a manóvár. Ennek is a legsötétebb szobájába zárták a manók a kis tündérlányt. Közben a tündérherceg keres?expedíciót szervezett a menyasszonya után. Minden állat és tündér készséggel ajánlkozott.
Erzsike naphosszat sírt a börtönében, de a gonosz v?legénye nem engedte ki a toronyszobából, mert félt, hogy megszökik. Egy siket egérrel ?riztette naphosszat, akit nem hathatott meg keserves sírása.
De egy nap, egy kicsi pókocska mászott be az ablakán, és nagyon megsajnálta a kis tündérlányt.
– Miért sírsz ilyen keservesen te szépséges leány? – kérdezte együttérezve.
– Hogy ne sírnék, mikor holnap lesz az esküv?m a gonosz tekintet? manóval!
– Ne félj kis tündérlány, megszabadítalak innen!
– Hogyan szabadíthatnál meg, mikor a torony túl magas, lemászni nem tudok. Nincs menekülés számomra – zokogott szívet tép?en Erzsike.
– Csak bízz bennem, és éjjel nyisd ki az ablakod, ha hármat koppintok rajta.
Azzal le is ereszkedett egy láthatatlan pókfonálon.
Elérkezett az éjszaka. Amikor a Hold áthaladt a vár felett három koppintás hallatszott az ablaktáblán. Tündér Erzsike kitekintett az ablakon de semmit sem látott a sötét, szédít? mélységben.
– Hú-hú! – hallatszott ebben a pillanatban, ? pedig ijedten h?költ hátra.
– Ne félj kislány, hú-hú, de megijedhettél t?lem – mondta a szomorú szem? fülesbagoly. – Gyere, mássz át a szárnyamra, és kösd magad hozzám er?sen ezzel a vastag pókfonállal.
Erzsikének a torkában dobogott a kis szíve, de pontosan azt tette, amit a kedves bagoly mondott. Egy szempillantás alatt a magasba emelkedtek, majd sebesen repültek vissza tündérföldre. A kis pók mind a nyolc lábával intett búcsút neki.
Tündérherceg már nagyon várta, hogy mikor érkeznek meg a menyasszonyával. Hiszen a kis pók rokonai már el?re meghozták a jó hírt. Mikor Erzsike megérkezett, nagyon megörült neki, és még aznap nagy lakodalmat is csaptak. A gonosz kép? manókirály szégyenében elbújt a várában, és feleségül vett egy sunyi koboldlányt. Végül mindenki boldogan élt, és talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.
-Vége-
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Nagy Márta
