Teljesen átlagos kisfiú volt. Barna haj, zöld szem, kerek arc, kissé elálló fülek, némi szeplő. Az óvodában sokat játszott és nevetett.
A bajok az iskolában kezdődtek. Hol a kabátja szakadt el, hol a szemüvege esett le, valamilyen titokzatos ok miatt. Ha kérdezték, vagy azt mondta, hogy elesett, vagy csak nézett maga elé és nem szólt. A szülei hiába kérdezték a tanárokat, azok sem tudtak semmit: „nem lehetnek ott mindenki mellett”. Aztán egy nap kék monoklival jött haza, és tőle szokatlan módon sírni kezdett. Kérdésében benne volt a düh, a fájdalom, és a sértettség:
– Apa, mondd, miért pont Ede? Miért ezt a nevet kellett nekem adni?!!!!!! Nem gondoltátok, hogy pokollá teszitek az életemet?
Apja megdöbbent, nem értette fia kifakadását. Egy percig gondolkodott, majd a válaszhoz segítségül hívta a nagy fényképalbumot.
– Gyere, elmondom hogyan volt – mondta, és megsimogatta a gyerek fejét. Ahogy lapozta és minden képhez mesélt valami, mintha időutazásra vitte volna, de csak lassan nyugodott meg annyira, hogy oda tudjon figyelni.
– Nos, ő az – mutatott egy méltóságteljes cilinderes öregurat –, ő a dédapád, aki után a nevedet kaptad. Egyrészt iránta való tiszteletből, másrészt meg, mert arra gondoltunk, hogy ha neki szerencsét hozott, hát neked is hoz. Ő volt a családban, aki szintén jól bánt a számokkal, akárcsak te. Abban az időben ez nagy adomány volt, hiszen ösztönösen érezte, mibe fektesse azt a kevéske tőkét, amit az apjáéktól örökölt. Először vett egy kis földecskét, majd pár év múlva már a tőzsdén forgatta a vagyonát. Ám amikor beütött a krach, ő megduplázta a befektetést. Innentől kezdve hívták méltóságos úrnak, és ha addig lett volna, aki csúfolta, vagy kinevette volna, már az sem tette. Mivel azon a napon születtél, amelyiken ő, így kaptad a nevét. Olyan borzasztó?
– Igen, az! – mondta a gyerek még mindig könnyeit törölgetve. – Azt, hogy Hevedered–e? még megemésztettem valahogy, gondoltam, hogy majd megszokják. De mindig van valami. A Heved–neved és a Heved–ered után most itt a Heved–erede és még ragozhatnám.
– A dédapád után csak egy mondás maradt fent: „Méltóságos Heveder, kit az eső sose ver”. Gondolj erre, és ne feledd, ha felnősz már nem fognak csúfolni.
Többet nem beszéltek a szerencsétlen névről. Ede lassan felnőtt, elvégezte a közgazdasági szakközépiskolát, könyvelő lett. Munkát is kapott egy bankban. Nem keresett rosszul, lakása, és autója is volt, mire harminc éves lett. A dédapai örökség egyszerre volt áldás és átok. Mert a bankszakmában tényleg elismerték, tudása is volt, meg szerencséje is. De magányos volt, mert ha néha el is ment társaságba, bemutatkozás helyett csak zavartan makogott valamit és ez kihatott az egész beszélgetésre. Inkább nem is járt sehova. Ez így ment volna az idők végezetéig, ha nem jön a legjobb barátja, a Gyula és el nem citálja egy előadásra. Váltig állította, hogy rátalált a bomba üzletre.
– Én nem akarok váltani, kényelmes nyugodt életem van – mondta ő.
– Csak egyszer gyere el és hallgasd meg őket! Aztán ha nem látsz benne fantáziát, nem erőltetem.
Ebben maradtak. Egy csütörtök este Ede elkísérte Gyulát a művelődési házba. A termék nem volt érdekes az MLM rendszerű üzletet is ismerte már, de az előadó lelkesedése és amiről beszélt, egészen magával ragadta. Hazafelé menet is csak ez a mondat járt a fejében: „Merj álmodni!”. Talán azért ragadta meg ez a mondat, mert ő még soha sem álmodott merészet és igazán nagyot. Nem tudta mit hoz a jövő, de érezte, hogy valami visszavonhatatlanul magváltozott. Másnap reggel, amikor felébredt, már azt is tudta, hogy mire vágyik. Álmában repült valahonnan valahová. Ez azért volt jóslatszerű, mert iszonyodott a repüléstől. A világ másik felén is járt már, kocsival, vonattal, hajóval, de repülővel sohasem. A legendás dédapa ugyan is egyszer felszállt és majdnem lezuhant. Ő pedig hitt a sorsban, és nem akarta provokálni. Bár az üzletbe nem lépett be, a bankban kettőzött erővel dolgozott és haladt előre. Szorgalmával és jó döntéseivel egyre nagyobb tiszteletet vívott ki magának és már régen nem csúfolta senki.
Eltelt öt év és megvette a kis repteret a szomszéd város határában. Elhanyagolt volt, de nem reménytelen. Innentől kezdve ez volt az élete. Nem látott, nem hallott, alig evett és alig aludt. Még így is két évbe telt, mire elindult az első fapados járat a szomszéd államba.
Ahogy ott állt az irányító toronyban és figyelte, ahogy a gép a kifutópályára kanyarodik, mérhetetlen büszkeség öntötte el. A feliraton megcsillant a nap, és ő tudta, hogy a dédapja mosolyog odafent.
A gép lassan felemelkedett, a pilóta beleszólt a mikrofonba:
– Kedves utasaink, a HEVED AIR köszönti önöket első járatán!
Legutóbbi módosítás: 2010.05.24. @ 11:55 :: P. Borbély Katalin
