Gyermekkoromban kertes családi házban éltem. Alig vártam a tavaszt, az első virágokat. Mindig volt nyíló, ibolyától az őszirózsáig. Viszonylag közel volt a kert mellett az a hinta, hol megszerettem a gondtalan repülést, fel a magasba. Úgy hittem onnan nagyon messze látok. Gyermekségünk idején az a messze lehet, hogy csak a szomszéd kert, de nekem az is elég volt. Akkor még nem tudtam, hogy örömünket, jó közérzetünket mindig elrontja valami. Egy szegény méhecske csípése volt az. Bizony az én mécsesem azonnal eltörött. Zokogva mutattam a fullánkot. Sírásom csak akkor állt el mikor megtudtam, hogy a kis rovar belehalt a találkozásunkba. Sajnáltam. Hintázni sokáig nem volt kedvem. Helyette a szitakötők röptét csodáltam, meg a természet festette színeiket. Voltak persze szép lepkék is. Kis lepkehálóval fogtam párat, ha sikerült. Aztán óvatosan elengedtem, vigyázva finom hímporára. Azt már tudtam, hogy így nem lesz bántódása. Szívem mélyén azonban nagyon szerettem volna párat, a legszínesebbeket megtartani magamnak.
Egy alkalommal látogatóba mentünk édesapám barátjához. Ott láttam először lepkegyűjteményt. Üveg alatt, gombostűvel rögzítve. Óh, hogy szerettem volna minden dobozt magamnak!
Másnap előálltam a kérésemmel:
— Kérek gombostűt és egy puha deszkát, egyelőre! — néztem édesapámra.
— Egyelőre? Aztán minek az neked? — kérdezte.
— Hogy legyen nekem is olyan lepkegyűjteményem…tudod, amit láttunk!
Nem érkezett válasz édesapámtól.
— Légyszíves! — sürgettem.
— Mondd kislányom, átszúrnád a szívüket csak azért, hogy gyönyörködj bennük? — kérdezett.
— Azt át kell szúrni?
— Aki komoly gyűjtő akar lenni… hiszen nem élnek, csak ott vannak a dobozban, ha akarod… — nézett rám.
— Van szívük? — kérdeztem.
— Biztosan van, csak jól elrejtették, hogy ne lásd!
— Akkor…aki gyűjti… — elgondolkodtam.
Azóta is láttam sok szép gyűjteményt, de mindig eszembe jut édesapám kérdése. Pedig már régen tudom… mégis úgy érzem az a kis tű… lehet benne igazság, ha nem is látjuk?
Legutóbbi módosítás: 2010.05.25. @ 13:40 :: Sonkoly Éva