Hanyatt fekve a simogatóan puha, valószer?tlenül, fényl?n zöld gyepágyon…
A bankett másnapjára virradó reggel óta nem éreztem ilyen békét, der?t, elégedettséget…
Kivéve, hogy most senki nem fekszik mellettem a f?ben.
Kíváncsian fölém hajol két bágyadtrózsaszín virágkehely, szirmuk végén apró méhek. A finom, fátyolszer? levelek között; s?t, azokon keresztül is látom az égen vitorlázó sárkányokat, lebeg? tündérkéket és mesefigurákra hasonlító bárányfelh?ket…
Itt megállt az id?…
Nem akarok visszamenni, itt olyan csodásan nyugodt minden. És döntenem sem kell… Nem kell döntenem a babáról, sem semmiféle kapcsolatosdiról.
Pedig el?bb-utóbb teljesítenem kell az utolsó feladatot, amit?l a legjobban rettegek, és vissza kell térnem a kétségeim, félelmeim közé. Tudom, mert ez a végzetem. Mert igenis létezik végzet, nem, VÉGZET, így, nagy bet?kkel, most már biztos vagyok benne. Hiszen, ahogy a fekete hölgy (a „tündérkirályn?”, az álmok ?rz?je) is mondta, ez a sorsom, a végzetem, hogy meghozzam értük a legnagyobb áldozatot, amit ember tehet…
Már tudom ittlétem okát és célját. Most, hogy tudok már mindent, olyan egyértelm?nek t?nik, olyan magától értet?d?nek! Miért nem jöttem rá magamtól? Amikor a tündérkirályn?, visszatérése éjjelén (szép lassan mindannyian visszatértek, lassan helyreállt a rend, újra varázslat borította csillogón a tájat) elmesélte, nem akartam elhinni, hogy ilyen egyszer? az egész.
– Csupán arról van szó – zengte borzongatóan mély hangján -, hogy felborult a rend. Mindig volt rossz, gonosz a világban. Mindig voltak katasztrófák, járványok, zsarnokok, háborúk, nyomor, éhínség és szegénység. Ott volt, érezhet? volt mindig az irigység, a hatalomvágy, a féltékenység, a rosszindulat, gyanakvás, törtetés, ármány.
De álmaikban mindig ott volt a remény, a csoda, a béke, nyugalom, szerelem. A mi feladatunk ?rizni álmaikat, hogy a legnehezebb id?kön is átsegítsék ?ket, vagy megszólalhasson lelkiismeretük, mikor már úgy gondolják, végleg elhagyta ?ket a józan ész.
– De mégis, mi történt? Rám mért volt szükség? Mért t?nt el minden, mindenki? Mért volt tele álmokkal a fejem, idegen álomképekkel? Ezt mért nem tudtátok helyrehozni?
– Ó, tudod te azt nagyon jól! – mérgesen zengett hangja, orkán, mindjárt elsöpör, több mint türelmetlenül, mint rossz diákot feleltet? tanáré, de párja lágyan végigsimított tollpelyhes hátán, megrebbentette szárnyait, az izmok lágyan vibráltak vállán, sóhajtott, majd csendesebben folytatta. – A közöny, a szürkeség, a túlzott racionalitás, a tompaság ellen semmit nem tehetünk. Hiába küldtünk követeket, csodás m?vészeket, briliáns mesél?ket, hihetetlen feltalálókat közétek, mégis közönyösek maradtatok… Hihetetlen, néha milyen fafej? társaság a tiétek! Legszebb, legnépszer?bb meséitek, fantasztikus festményeitek, ezer-és ezer látványosnál látványosabb filmetek szól arról, hogy a közöny, a szürkeség, sótlanság, fantáziátlanság mit tehet az emberrel! EZ az önpusztítás legegyszer?bb receptje… De most már te is tudod. Mivel a közömbösnek nincsenek álmai, nem férk?zhetünk a közelébe. Szükségünk van olyanokra, mint te, hogy az ? álmaikat is összegy?jtsék. De egyre kevesebb ilyen embert találunk. És kellett, kell valaki, aki átsegít minket, átsegít titeket a mélyponton, hogy minden újra a helyére kerüljön.
És miel?tt megkérdeznéd, igen, többször volt már ilyen a történelmetek során. Gondolj csak bele…
Jó pár nap eltelhetett az óta a beszélgetés óta…
A nappalok és éjszakák itt szükség szerint váltják egymást, attól függ, aludni, pihenni szeretnék-e, vagy csak a felh?ket bámulni, az álmok között megmártózni, vagy lebegni a tündérekkel a fák fölött…
Tudom, érzem, eljött a nagy nap, nem húzhatom, nem odázhatom már tovább…
Hirtelen ötletem támad: mi lenne, ha megpróbálnék megszökni? Nem adhatom fel ilyen könnyen!
Ha beszaladnék a fák közé, minél messzebb a Tótól, ott már biztonságban lennék… Inkább a halál, mint ez az utolsó feladat, hisz tudom, soha nem térhetek vissza ebbe a csodás világba… Így, ebben a formában legalábbis nem…
Bárcsak itt lehetne ? is velem! Itt maradnék Vele, örökre! Boldogok lehetnénk végre, mindenféle z?rök nélkül! (Magad sem hiszed el ezt a zagyvaságot igazán, ugye? Ez ?rültség! Hova menekülnél? – hallom, tán a fejemben, csilingelni… Óh, bolond tündérféleségek!)
Szorosan lehunyom a szemem…
Már látom is, ahogy rohanok le a dombon, végig az úton, az erd? felé…
Felnézek, és már meg is történt, most történik…
Min csodálkozom? Hát hol vagy, bolond lány? Itt, azon a helyen, legyen bár mennyország vagy pokol, ahol minden megtörténik, minden megtörténhet, bármire is gondolsz, bármit is képzelsz magadnak… Gondolataid nem rejtheted el örökké, ahogy örökké nem futhatsz, nem menekülhetsz magad el?l…
Rohanok hát, az erd? felé, ismer?s a jelenet most érzem, minden idegszálammal érzem a vészjósló örvényt, a langyos szélvihart, amit?l hosszú hajam valószer?tlen helyzetben a fejem fölött kavarog… Tudom, ha elérem az erd?t, biztonságban leszek…
És tudom, hogy nem fogom elérni, soha…
Máris megragad két er?s kéz, felemel, és a Tó felé repül velem…
Félelmemnek vége, végre vége az ellenkezésnek, elernyedek, átadom magam a repülésnek, átadom magam a végzetemnek, mert ÍGY VAN MEGÍRVA!
Mire ezt végiggondolom, és mire megnyugszom (ó, milyen jó is az a vihar el?tti csend, mozdulatlanság, a lassított-film-effektus, a lebegés…), zuhanni kezdek a Tó felé, egyre sebesebben közeledik a vízfelszín, zuhanok, oly hirtelen, mint mikor álomból rémül fel az ember, összerándulva; aztán, mintha megállította volna valaki a képet, a víztükör felett pár milliméterre megállok, majd lassan eggyé válok higanyszer?, tükör-önmagammal, hogy részese legyek az utolsó, egyben legnehezebb feladatomnak.
Szembe kell néznem önmagammal.
Megint zuhanás, de ez most másféle, inkább amolyan bels? zuhanás.
Hirtelen helyrezökkenek, a saját testemben, egy gyönyör? lovon, hatalmas, ódon, ablaktalan várkastély felé tartok. A vár (börtön?) er?s k?falán sehol egy kémlel?nyílás, vagy ablak… Messze, fenn, a bástya tetejéhez közel, egy erkély, onnan int felém egy vörös palástba bugyolált király (Tudom, hogy király, fején korona, kezében jogar; tudom, hogy rám vár, mert… Csak úgy tudom, és kész… Így szokott lenni…)
Ismerem ezt az alakot, mégsem tudom, ki ?. Az álmaimban rendre megjelenik, vezet engem, mikor eltévedek. Sose láttam igazán az arcát, csak azt tudom, hogy sz?ke, göndör tincsei vannak, és csokoládébarna szeme… Az utolsó álmom, ami róla szólt, maga volt a káosz. Sértegettem, sértegetett, elmesélt egy történetet, illetve mutatott egy képet, és elt?nt… Ennek az álomnak már öt éve. Csak most értettem meg a képet. A királyról, és a ráboruló sötétségr?l, üres, néma, közönyös éjszakáról. Vészjósló, langyos fuvallatról, ami kiolt minden fényt…
Ott áll fenn, és rám vár. Érzem, nem vagyok egyedül, támogatást kaptam a nehéz feladathoz: körülöttem régi ismer?sök, azok lelkei, akik eddigi életemen átsegítettek. Mosolyognak, suttognak…
Közeledek a várfalhoz, az eddig csupasz k?falon egyre élesebb körvonalakat látok: egy felvonóhídét, ami pár pillanattal kés?bb a lábam el?tt csapódik a porba, szabad utat engedve be, a várba… Nem tudom, mikor szálltam le a lóról, nem tudom, hová lettek a lovak, nem tudom, mért lep?döm meg még ezen…
Üres, csupasz falak, hosszú k?lépcs?, itt-ott a fordulóban ajtók. Mindegyik más, nincs két egyforma; egy a közös bennük: egyiken sincs zár, se kilincs…
A faajtó szinte vonz magához, jobb kezemmel finoman végigsimítom, az ajtó új világra nyílik, és enyém a kincs, a tudás kincse…
Jobb tenyerem már nem az ajtón, hanem egy faasztalon nyugszik. Ismerem ezt a jelenetet. Az érettségi bankett el?tt, a kis pincében, a kedvenc zugunkban ülök Vele, óh, emlékszem már minden egye rezdülésre… Milyen boldog voltam; épp mutatom neki az eljegyzési gy?r?t, amit Leend? Exférjt?l kaptam. Jaj, miért nem állított meg akkor, mért nem rabolt el?
Mennyi bajtól megóvott volna, ha akkor figyelmeztet, az én fényes páncélú lovagom, a Test?rök Test?re, az Egy Muskétás, ahogy Ex nevezte, gúnyolta – mert mindig engem védett, bármi áron.
Amit még akkor nem tudtam – vagy nem akartam látni -, most már látom: keze óvón jegygy?r?mre borul, látni sem bírja, h?séges, óriási, csokibarna szemeiben szomorúság, vágyakozás. Muskétásom tudja, boldogságomért meg kell tennie valamit, amit nekem nem mondhat el, de értem képes mindenre, még arra is, hogy boldogságot hazudjon.
Exem megfenyegette, kedvesen megkérte, táguljon a közelemb?l, ha jót akar. Ezt azért tette, mert már akkor érezte, hiába ? a csinosabb, fényesebb páncélú, a páncél nem minden, ha nem dobog mögötte igaz szív…
Kihátrálok a jelenetb?l, majd megszakad a szívem…
Egy másik ajtó felé fordulok. Vörös bársony borítja. Tudom, ó, jól tudom, hogyne tudnám mi lapul mögötte, de ehhez most nincs még er?m… Majd a végén…
Jobban vonz az a zöld… Ahogy közelebb érek hozzá, tekerg? indákat látok, amint hozzáérek, gyönyör? fehér, óriástölcsérek bomlanak ki rajta, majd utat enged: a zöld alagúton keresztül illatozó tavaszba lépek. Egy négy évvel ezel?tti jelenet részese vagyok. Épp magam mögött hagyok mindent, ami fájt, egy új életet készülök kezdeni, távol mindent?l, mindenkit?l. Vonz az idegen, az ismeretlen.
Akkor úgy hittem, könny? lesz a búcsú. Gy?löltem azt a kopár, szürke tájat. Sose volt igazán otthonos otthon nekem. És tessék… Utazásom el?tt pár nappal a tavasz csodát tett, a táj varázslatos édenkertté változott, az orgona illata szinte megbabonázott, gúzsba kötött. Olyan volt, mint egy próbatétel: igazán, minden idegszáladdal kívánod ezt a változást?
Ülök a vonaton, nézem a zöld, sárga, lila ruhába öltözött, nyuszi- és ?zikemintás tájat, a szívem nagyot dobban: mi lenne, ha mégis…? Kezem véletlenül az államon végighúzódó sebhelyre téved, szívem megkeményedik, tekintetem elborul…
Nem… többet nem veszem be ezt a mézesmázos bódítást senkit?l, semmit?l… Mintha hirtelen lerántottam volna a rózsaszín szemüveget, annak látom a tájat, ami valójában. Tájnak. Tavaszi tájnak.
Hátrébb lépek, az ajtó bezárul. Most már szeretném visszakapni azt a mindent szépnek látó szemüveget. Még él a kísértés, de tudom, jobb így nekem, így tényleg a szépet látom szépnek. Hisz ez volt életem csapdája, én rontottam el magamnak, és b?ven megfizettem ezért a hibáért.
Valóban újra át kell élnem azt a fájdalmat? Nem a fizikaira gondolok. Az elhanyagolható. Elmúlik.
Hát jó. Essünk túl rajta: Dühösen nekicsapom az öklöm a vérvörös, párnázott ajtónak. Ahelyett, hogy megállna, tovább süpped a bársonyborításba, mígnem az teljesen elnyeli a karom, majd engem is…
Szörny?ség kívülr?l látni a saját szenvedésem. Bénán fekszem, fejem furcsán kifacsarodva, félig nekitámasztva az ajtófélfának, felette vérvörös vonal jelzi, hogy csúsztam le. Arcom vérben ázik. Köröttem üvegcserepek. Lábam görcsösen rángatózik. Tudom, mi történt, mi történik. Hidegen, józanul szemlél?döm, máshogy hogyan bírnám üvöltés nélkül ezt a barbár pusztítást? Hisz most hal meg a kisbabám. Nem csak az ? élete ér épp véget. Pár utcával arrébb a rend?rök épp most viszik el az Exet. És a dühít? az egészben: volt jele. Voltak jelek. És mégis bíztam a változásban. Bíztam a józan észben, hogy rádöbben: ha kiolt egy életet, nem ússza meg életfogytig nélkül.
Nem tudom, örültem-e fél évvel kés?bb az özvegységnek. Ironikus: megkéselték.
De tudom, hogy akkor, vérben ázva, az els?, amit megláttam, az Egy Muskétásom ?zikebarna szeme volt. Mint oly sokszor, akkor is ? mentett meg, ült mellettem a ment?ben, kés?bb a betegágyamat ?rizte.
Nem, ez túl fájdalmas, kihátrálok…
Ez megint csak azt támasztja alá, milyen vak voltam. Ha akkor azt választom, akit kell… Nem, ennek így kellett történnie, hogy az lehessek, aki most vagyok. Hogy tudjam értékelni, amim van…
Ó, én balga, hát mit tettem, nem épp az ellenkez?jét? Mért nem láttam ezt eddig ennyire világosan? Ilyen az ember. Csak azt nem veszi észre, ami az orra el?tt zajlik.
Hiszen most is ugyanazt teszem, mint az esküv?m el?tt. Vakságomban letagadom az igazi boldogságot.
Itt az utolsó ajtó. Márvány, hideg márvány. Jól esik a h?vös érintés, nekid?lök, a homlokomat az ajtónak simítva h?sítem.
És el?ttem az éj…
Homlokom a márványoszlopnak támasztom, már egy fél órája állok így, nem hiszem, hogy van merszem belépni az ajtón. Itt maradok örökre a tornácon, gyönyör?, klasszicista álom, hideg, kimért, és mégis kecses, könnyed. Figyelem az erd? zajait, érzem az illatokat… Másképp fáj, mint a búcsú napján.
Ez a visszatérés fájdalma.
Megkönnyítik számomra: nem nekem kell megtennem az els? lépést. Nem hallom, nem látom, csak érzem: áll mellettem valaki. Felé fordulok, szempillája súrolja szemhéjam. Ajkai melegét, leheletét érzem, már csak ezredmilliméterre van ajkaimtól, ?rületig kínozzuk egymást, várunk a beteljesedés pillanatára. Tíz év, ezernyi életre való szenvedés, kín, halál és ?rület. Mindent túléltünk. Ép eszünk megmaradt, várt rám, szenvedélyesen. Már csak egy apró mozdulat, ezt már nekem kell megtennem.
Amikor megteszem, megcsókolom, felrobban a világ, és útjára indul egy új élet…
Amit én el akartam dobni. Komolyan, nem vagyok normális…
Kimenekülök a szobából, célirányosan az erkélyre tartok. Ott áll ?, a király, ünnepélyesen átadja jogarát, fejemre helyezi a koronát, vállamra teríti nehéz palástját. Államat kezébe fogja, érintése gyógyít, elmerülök szemében, gyengéden megigazítom zilált, sz?ke tincseit, zavaromban elpirulok. Olyan ismer?s. Mintha ismerném ezt a kecses kis szájacskát…
Szavakat formál ez a száj, de csak zúgást hallok. Ránézek a jogarra: ecsetet fogok kezemben. A palást fürd?köpeny. A fejem majd szétrobban, úgy fáj…
Szemem kapaszkodik abba a csodás barna szempárba, a zúgásból szavakat vélek kihallani… Ez a nevem… A nevemen szólítanak… Visszatértem, itthon vagyok, ? itt van velem…
***
Mindössze pár hónap telt el. A kórházban fekszem. Nem vagyok beteg. Egy aprócska lényt tartok a karomban. Most édesdeden alszik. Szája mosolyra húzódik. Azt hiszem, sejtem, mit láthat. Én csak a sz?ke tincseit csodálom. Nagyot szusszant, ásít, szeme kinyílik, rám néz. Imádom ezeket a csokibarna, szelíd, mély szemeket…
Legutóbbi módosítás: 2010.05.05. @ 14:53 :: Süveges Zsuzsanna
