Szendrői Csaba : Egy szirom híján

Nyomtatás

Van egy lovam.
Azt hiszem csak én látom.
Mikor hátán ülök,
ugorjuk át a horizont,
a látóhatárból
kibomlik a láthatatlan,
narancsban fürdik
mind a millió hektár. 
Tápláléka egyetlen fajta virág,
egyikben sincs nektár.

Ha elmegy a lovam,
Többet nem tudok majd sírni.
Megtanulok járni,
És megtanulom kibírni,
Így is lesz naplemente,
Meg meleg szín? hajnalok,
Ha nincs kinek elmesélni,
Úgyis csak egymagam vagyok.

Zavart, bágyatag mosolygás.
Elhintett csókok, miegymások,
mi egy másik helynek születtünk.
De itt is jó volt! Amíg együtt.
Aztán leszállok a hátáról,
még egyszer végigfut a kezem
azon a puha állon.
Már egy szirom is elég lenne,
hogy átugorva a halálon
a révész feje felett szállva;
a túlparton oly szelíd a világ.
Csak egymás hátának d?lünk,
pont egyel kevesebb a virág.

Testemben a rend csak kollázs.
Szervezetem szervezetlen, s ég.
Elmúló vágtáinkkal majd
Múlik az érzés,
Hogy bárcsak mindig
Életben lennék,
Az id? eddig állt.
Mostantól ketyegése fog falni,
Érzem, hogy az
Éhenkórász órák
Máris ráncokat követelnek,
Valahol kielégít? üresség,
Nem lesz mosolygós búcsúzás,
Csak mindhalálig öregség.