Mi végtelen
A véges mérni végig
Képtelen.
Ódon komód.
Öreg kint a szék.
A hinta, mint a
Lebillen? koponya
Végzet szagú.
Testem tesped el
Behorpadt csont,
A mell,
Hátad anno borsódz’,
Most koporsó.
Örök
A vita, s avitt.
Az id? mi dönt.
Pedig rég,
Rémisztett tökéletes pedigréd,
most
Ráncoddal pont úgy láncolsz.
Minden elfolyó.
Tested, valami
Ismeretlen égisze.
S a valami fontosabb
Mint a
Vénafolyó!
Az csak
Atom-halom.
Oly lomha,
Hulló, csendes
Leveled vörösl?
Halomra,
El?tted ezer
Másik halandó
Volt hajlandó
Derékba törni.
De rég is volt.
Nyakad maga
A kölni,
Kiszívta szívem
Pitvarából
Dongó mélykék
Lepték az égbolt’
Most csillag
Vagy egy
Az ezerb?l
Másnak.
Nekem nem számít
A fényed.
Neked hunyorítok!
Felfogtam,
Hatalmam
Csak magam fölött van.
Meg se törtem.
Beletör?dtem,
A boldogság ára
Sárga szín helyett
Narancs napvilág.
A színek mindegyikét
Hozzád kötöm.
S hozzád kötöm
Magam vidám
Sorvadását,
Hozzád kötöm
Álmom sóbálványát,
S bár oly valósan esetlen
Most hogy magam elé hint
A szék
padlóra hullok
S gravitációdban ébredek.
Örökké.
Mint egy zabolázott
Istenség
Teremtés közben
folyton
Arcodra vágytam.
