Már három hete dolgozott kertészként, egy nagy, elhanyagolt kertből kellett formálnia a megbízás szerint egy parkot. Egy ízléses, szép parkot, ami illik a nemrég épült többszintes, drága házhoz. A tulajdonosék szabad kezet adtak hozzá, csak nagy vonalakban beszélték meg, hogy milyen is legyen.
Az indulás óta már kizöldült az ültetett fű, ki lettek alakítva az ösvények, helyükre kerültek az évelő virágok, fák, díszbokrok.
A hátsó kerítés mellé tervezett kis kerti tó helyét méregette, illetve kezdte kiásni, amikor ráköszönt valaki.
— Szia.
Hátranézett, egy kislány nézett rá nagy barna szemekkel, elektromos tolókocsiban ült. Ja igen, ő a tulajdonosok kislánya, Gabriella. Beszéltek már róla így tudta, hogy egy zárt intézetben tanul, deréktól lefelé megbénult egy balesetben.
— Szia, Gabi.
— Szép lesz. Segítsek?
— Hát persze, ha van kedved. Itt hátul nyírfák lesznek, tudod az a fehér törzsű fa, a kerítésre pedig vadszőlőt futtatunk. A fákat holnap hozzák.
— És az mi lesz, amit elkezdtél ásni?
— Egy kicsi tó tündérrózsákkal. Lesznek fehér és sárga virágúak is.
— Egy tó?
— Egy tó. A szélére majd hozok bambusz töveket, hogy igazi tó kinézete legyen, de csak a vizirózsák miatt készül.
— És milyen nagy lesz?
— Háromszor négy méteres, és úgy nyolcvan centi mély, abban már át tudnak telelni a növények, csak a teteje fagy be.
— Az kicsi.
— Pár vízirózsának elég lehet.
— Nem, kicsi. És ha halak is lennének benne, akkor nagyobb lenne?
— Attól függ, hogy mekkora halak.
— Nagy halak.
— Olyan nagy, piros halakra gondolsz? Koi pontynak hívják.
— Hát… arra.
— Nem tudom, Gabika…
Felhívta a tulajt, megkérdezte, hogy mit tegyen.
— Kérem, csinálják Gabival együtt, örülünk, hogy végre érdekli valami. Hónapok óta depressziós, nagyon féltettük. Ha nagy piros pontyok, hát nagy piros pontyok. Ha nagyobb tó, hát nagyobb tó.
Másnap már együtt kezdtek reggel, ő ültette a fákat, közben Gabriella kijelölte a tó medrét fel-le zümmögve a kis kocsijával. Mindenesetre az eredeti elképzeléshez képest jókora változás történt, az átmérő nyolc méterre, a mélység pedig közel két méterre nőtt. Ehhez már bérelni kellett egy kanalas traktort, és két napba tellett mire kialakult.
Eredetileg úgy gondolta, hogy pár napig hagyja száradni a medret, de Gabi egyfolytában sürgette, szerette volna, ha a hétvégi kilencedik szülinapjára elkészül. Így a fóliázással már nagyon sietett, még aznap betelepítette a tündérrózsákat, és feltöltötte vízzel.
— Készen vagyunk, Gabika. Jó lesz?
— Jó, de tudod, mégsem kéne halakat telepíteni. Azok mindent megrágnak. Azt nem akarom.
— De Gabika, hát a halakhoz lett kialakítva a tó!
— De én félek a halaktól.
— Hm… hát akkor nem lesznek halak.
— És kéne még a tó mellé egy szép fenyőfa.
— Az minek, Gabika?
— Hogy emlékeztessen.
— Mire?
— Egy fenyőfa bármire emlékeztethet, mondjuk a tóépítésre. Az lenne a legjobb, ha kilenc éves fenyőt hoznál, és akkor egyforma idősek lennénk.
Nagy nehezen szerzett egy kilenc éves ezüstfenyőt földlabdával együtt, és beültette a tó mellé, oda, ahová Gabi mutatta. A kislány többször megöntözte a kis öntözőkannájával, hogy szép legyen.
Péntektől hétfőig nem dolgozott, hétfőn indulás előtt levelet talált a postaládájában. A borítékot gyerekkéz címezte, csodálkozva bontotta fel.
„Ne emlékezz rám haraggal. Gabi.”
Kocsiba ugrott, rohant a kerthez, a ház előtt halottaskocsi, a kertben egy csomó egyenruhás.
A tóból már kihúzták a kislány tolókocsiját, Gabriella mellette feküdt, szeme csukva, vizes ruhájára rátapadt egy vízirózsa levél.
További munkájára nem tartottak igényt, két év múlva járt arra legközelebb. Benézett a kerítésen, nyoma sem volt a tónak, bedózerolt helyén méteres gaz nőtt.
Csak egy szép, tizenegy éves ezüstfenyő mutatta, hogy merre is volt valaha.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.04. @ 10:11 :: Torjay Attila