– Egy nagykorsó sört, kedveském.
– Másvalamit?
– Nem hiszem, de ha esetleg valaki meghív egy felesre, nem fogom visszautasítani.
– Ne szerénykedjen, Géza úr! Mit szeretne? Fizetek magának egy felest. Amúgy meg lenne egy kis munka is, ha el tudná vállalni.
– Milyen munkára gondol?
– Kis fordítás, mint általában. Vettem egy masinát, de nem tudom használni, mert nincs hozzá magyarnyelvű tájékoztató.
– Kéz alatt vette? Mert mostanság mindenhez adnak magyar nyelvű használati utasítást.
– Ugyan már, hova gondol, Géza! Nem vagyok én orgazda, és kéz alól sem szoktam venni. Ez egy amplyam kínai vacak, tudja, kint vettem a piacon.
– Bajban leszek. Kínaiul olvasni, írni nem tudok, valamicskét értek ugyan a beszédből, de azt se minden tájszólásban. Csupán a mandarin kínait, azt meg manapság kevesen használják.
– Nem lesz baj, mert van angol, francia meg egy csomó másnyelvű leírás.
– Vagy úgy! Akkor mutassa, hagy lássam.
A férfi előkotort a zsebéből egy kétrét hajtott papirost és átnyújtotta. Géza széthajtogatta és kezdte betűzni. Közben a feles is megérkezett. A környező asztaloknál csak páran néztek oda rájuk, már akik nem voltak törzsvendégek, mert aki Gézát ismerte itt, az tudta, hogy több nyelven is beszél. A magyaron kívül vagy még hat másikat.
– Elég komplikáltan van leírva – közben belekortyolt a felesbe. – Ez egy akkumulátortöltő. Van egy kivezetése hálózati dugóval, amit a hálózatba kell dugni. Két kábel jön ki belőle, az egyik a plusz, a másik a mínusz. Ezeket ráhelyezi az akkumulátor pólusokra, és ennyi.
– Ezt én is ki tudtam silabizálni, Géza. De mik ezek a mutatók, meg mellettük az a kapcsoló?
– A mutató jelzi, hogy mennyi energiát vesz fel az akkumulátor. Ez a jobboldali műszer. A másik azt mutatja, mennyi hiányzik, vagy mennyi van már az akkumulátorban. A kapcsoló meg arra szolgál, hogy ha bekapcsolja, akkor automatikusan kiiktatja a szerkezetet, ha az aksi feltöltött. Ezáltal meggátolható a túltöltés.
– Hálás köszönetem, Géza úr. Mivel tartozom még?
– Semmivel. Illetve adjon két százast még, mert nincsen apróm, és szeretnék venni egy sorsjegyet… mert kitudja. A múltkor azért nem vehettem, mert a trafikos nem tudott visszaadni tízezresből.
– Parancsoljon, Géza úr – nyújtotta át a két százast. – De miért hord magánál ekkora címletű pénzeket? A mai világban ez veszélyes.
– Tudja, a kuncsaftjaim, akik igénybe veszik szerény szolgáltatásaimat, mind olyan fáintos emberek, nem is ismerik talán az aprót.
– Fizetve minden, Géza úr, és kirendelhet magának még egy felest, mert azt is fizettem.
Az egyik asztalnál összesúgott két vendég. Egyikük gyakori betérő volt, így ismerte Gézát, de a másik az csak amolyan beugró.
– Mondja, ki ez, hogy hat nyelven beszél? Nem szoktak a jobb emberek ilyen kopott kricsmikbe járni.
– Ó maga nem ismeri a Gézát? Nem mindennapi eset, az biztos. Valamikor, az átkosban egy külker cég főosztályvezetője volt. Kellett akkor az olyan alkalmazott, aki beszélt pár nyelvet a nagy testvér nyelvén kívül. Nos már akkor tudhatott néhányat, mert mindenhova őt hívták tolmácsnak is, na meg vitték magukkal külföldre is fordítani. Jött ugye a rendszerváltás, a cég megszűnt és a Géza úr nem tudta, mi történt; egyik napról a másikra nem akartak vele szóba állni. Nehezen fogta fel, hogy az igazgató azt mondta neki, mostantól csak fele fizetésért tudja alkalmazni. Egy darabig csinálta, de aztán túl sokat hiányzott és kirúgták.
– És nem talált magának másik helyet? Ennyi nyelvvel? Na, ne ugrasson már? Bárhol két kézzel kapkodnának még ma is utána.
– Az lehet. Tudja, az apja és anyja odavesztek a háborúban. Az apja valami nyelvész volt, egyetemi tanár, innen az „örökség”. Gázára hamar felfigyeltek és sokan a hóna alá nyúltak és segítették. Aztán ’56–ban megcsípték, amikor egy szál kerékpárral akart átmenni az osztrák határon. Még volt képe azt mondani a határőröknek, hogy azért nem kocsival van, mert azt neki soha sem adtak, csak ha valakit kísért. Most meg nem kísér éppen senkit, csak kerékpárra futotta és kíváncsi a túlsó oldalra, úgy, hogy senkit sem kell kísérnie. Na, nem sokat játszadoztak vele, hanem vitték, de nem a sógorokhoz, hanem a kóterba. Aztán rájöttek, egy kicsit lökött, és betették a Hársra gyógyulni. Akkoriban sokan cseréltek volna vele. Igen ám, de hamar híre ment, hogy van itt egy bolond, aki több nyelven is beszél. Bevették a külkercéghez, ahogy már ugye említettem. Vagy segített a gyógykezelés, vagy eleve nem volt hülye, elég az hozzá, hogy villát vett, egy szép kis formás feleséget is talált, és élte a dolce vita életet. Az asszonykája megajándékozta két sikerült gyermekkel. Sajnos nem az apjuk fejét örökölték, mert szerintem még az érettségijük sincs meg, de az anyjuk agyon kényeztette őket. Volt miből, mert ez a Géza se nem dohányzott, se nem ivott, mentes volt minden káros szenvedélytől és pénzköltéstől. Az asszonykája nem is mártotta semmilyen vízbe a kezeit csak a pénzt számolta és állította élire. Ment minden, mint a karikacsapás, aztán, mint mondottam, jött a rendszerváltás. Mindenki ki tudott magának szakítani valamit, amiből saját vállalkozást tudott nyitni, csak Géza nem. Illetve ha ő személyesen nem is, de a kicsi asszonykája a sok pénzzel annál inkább. Nosza csinált is valami vállalkozást és Géza lett a beosztott. Ő, meg a gyerekei az igazgatók. Jó darabig nem volt semmi gond sem, csak annyi, hogy Géza jó párszor kért fizetésemelést.
– Fizetésemelést akarsz? – szólt a neje kajánul. – Hogy gondolod? Hiszen ez családi vállalkozás. Annó a külkernél sem kaptál. Na jó, kaptál egy kis himi–humit pluszban az elvtársaktól, aztán semmi több. Tudom, azért bolyongtál a régi volt főnöködhöz, hogy majd hátha visszavesz magasabb bérért, mint amit akkoriban adott. Na de mi konkurensek vagyunk, tudod? Ő nem tudott, illetve nem akart neked sohasem többet adni. Azt szerette volna, ha ugyanúgy ingyen éhbérért dolgozol neki. Énnálam még is van koszt–kvártély és néha még zsebpézt is kapsz. Na menj a dolgodra, mert valakinek dolgozni is kell.
Géza lassan, de biztosan egyre többet maradozott ki otthonról. Senki nem kereste vagy hiányolta, mert amiket rábízott a felesége, azokat megcsinálta. Mikor meg már néha haza sem ment, az asszony összeállt egy maffiózóval. Együtt éltek, mert a nőben volt valami becsület vagy mi, nem akart válni, na meg Gézának mégis kell valahol laknia, sőt a vén bolond nem annyira rossz a háznál.
– Miért nem megy máshova pénzt keresni? Régesrég el tudna helyezkedni bárhol, és teljesen függetleníthetné magát.
– Ó, ő teljesen szabad. Néha hazajár tiszta ruha meg pénz végett, de élvezi ezt az életet. Munka, íróasztal, restanciák, azok már régen nem az ő világa. Naphosszat itt lebzsel és fizettet magának.
– De hiszen van pénze, mondta, hogy tízezresét nem akarja felváltani!
– Neki pénze, és tízezrese? Szerintem azt sem tudja, hogy néz ki. Van nála mindig néhány ezres, amit adnak neki, ha kell a szolgáltatása, de azon kívül nem töri ő magát. Teljesen lelki beteg. Se család, se gyerekek és ő tényleg csak nekik élt.
– Józsikám, hozza ki azt a másik felest, amit már kifizettek nekem – intett Géza úr enyhe fölénnyel. – Utána itt sem vagyok.
A pincér elsietett aztán kisvártatva vissza is tért az itallal.
– Isten–isten, Józsikám. Akkor most mennék is. Majd még jövök ma.
– Hova siet, Géza úr? Ma még bőven van ideje itt maradni.
– Dolgom van, Józsikám. Tudja, a trafik nem alkalmazkodik hozzám. Neki is megvan a saját bejáratott menetrendje. Én meg kénytelen vagyok hozzá alkalmazkodni. De majd jövök vissza, ne hiányoljon itt engem senki. Géza mindenkinek rendelkezésére áll.
Kiment az ajtón és átsétált a szemben levő trafikba. A vendégek el is felejtették, amikor is hatalmas fékcsikorgás zavarta meg a környék csendjét. A kocsmai vendégsereg kitódult az utcára. Ami a szemük elé tárult, azt sohasem fogják elfelejteni. Úgy látszik, a kocsi már későn fékezett be. Géza ott feküdt a kövezetlen mozdulatlanul. Megérkezett a rendőrség, a mentők. A mentőknek már nem volt semmi feladatuk. Nem tudtak rajta segíteni, mert szinte abban a percben meghalt, amikor az ütközés történt.
Este ez volt a fő beszédtéma az asztaloknál. Úgy nyolc felé megjelent Koltay úr, a trafikos. Nem zárta be az üzletét a baleset miatt, ő nem volt kíváncsi a történtekre. Nem nagyon szerette a szeszesitalokat és ritka vendégnek számított a krivcsmiben, de a nagy izgalomra most le akart gördíteni valami szíverősítőt.
– Még mondja azt valaki, hogy a pénz boldogít.
– Ezt mire érti, Koltay úr?
– Jaj, maguk honnan is tudnák. Mielőtt az a szörnyű baleset történt a Gézával, bejött hozzám egy sorsjegyet venni. Képzeljék, a főnyereményt húzta ki. Abszolút nem lett tőle eufóriás, szinte nem is örült, mint ahogy mástól elvárnánk. Kifizette a két százast, aztán már ment is. Miközben átment volna az úttesten, akkor kapta el az az autó, ami kioltotta az életét. Biztosan megzavarodott a nyeremény láttán, nem bírta magában feldolgozni.
– Naná, hogy nem – vágott közbe egy hang. – Biztosan azon morfondírozott, mit is csináljon. Ha szó nélkül elteszi, a felesége biztos szimatot vesz, hogy mitől szaladt meg, és gyanakodni kezd rá, hogy meglopta. Ha odaadja neki, akkor nem lát belőle semmit, az a dög lenyelte volna.
– Igen, igaza lehet magának – helyeselt Koltay úr. – De az is lehet, hogy magában már az új életét tervezgette.
A temetésre szinte az egész törzsközönség elkísérte. A nej nem nagyon erőltette meg magát. Hamvasztatta, és ott szórták szét a hamvait. Egy valaki azonban meg nem állhatta, hogy miután kifejezte részvétét az özvegynek, ne mondja oda neki.
– Mennyire sajnálom Gézát. De biztosan maradt utána azért önnek és a gyerekeknek is, ámbár szép kis üzletet tudtak fenntartani, és nem szenvedtek hiányt soha, semmiben sem.
– Persze, hogy maradt – jegyezte meg epésen az özvegy. – Adósság, pár ki nem fizetett számla, meg a kopott ruhái, amiben elhamvasztották.
– Bocsásson meg asszonyom, akkor füstbe ment a nagy szerencséje is ezzel a balesettel. Tetszik tudni, arra a sorsjegyre gondolok, amit akkor vett a trafikban, mielőtt az az autó elgázolta, és azzal a főnyereményt húzta ki. Talán a hirtelen jött, nagy gazdagságát nem bírta megemészteni, ezért nem vette észre a közeledő halált. Pedig szép kis summa lett volna. Egy millió!
