Az első nap eltelt. Örömmel gondoltam erre. Számtalan dolgot meg kell még valósítanom, csodálatos, mesébe illő dolgokat… Egész nyáron át ezt terveztem, hogy majd egyszer… Úgy adódott, hogy pont most.
Megnyugtatott, hogy milyen könnyű volt az első nap, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű. Sőt! Talán az álmaimban volt a legijesztőbb. Már tudom azonban, nem is olyan nehéz felső tagozatossá válni, ezért hazafelé elhatároztam, hogy ha már ilyen szerencsés napom van, megvalósítom egy régi vágyamat is. Tudom, sokan kinevettek emiatt már. Csupán az ötletért is. Elhatározásom azonban végleges. Senki kedvéért nem változtatok ezen, és nem várok tovább, nincs mire. Meg kell valósítanom és kész. Sikerülnie kell. Szerintem egyáltalán nem veszélyes, nem veszélyesebb egy kirándulásnál. Talán annyi a különbség, hogy az egyiknél a lábunkat, a másiknál pedig a kezünket kell főleg használni. Különben is: felsőssé váltam, nem vagyok már kisfiú. Azért ez nem semmi, gondoltam, hogy ilyen könnyen felsőssé válhattam.
A barátom az utcánkból, ő már felsős volt tavaly is. Ó, hogy milyen ijesztő történeteket mesélt, felsősökről, és szigorú tanárokról. Már azt gondoltam, ezt nem is lehet dobogó szívvel túlélni… azaz, csak nagyon dobogó szívvel, talán. (A félelemtől riadtan dobogó szívvel.) Tévedtem, szerencsére tévedtem, és a barátom, pedig főleg tévedett. Hacsak nem az volt a szándéka, hogy csőbe húzzon. Persze emlékszem, egyszer én is csőbe húztam őt. De tudom, akkor az volt az egyedüli megoldás.
Kisiskolások voltunk, egy csodás nyáron, mégis váratlanul el kellett bújnunk. Különben talán nem is tudom mi történt volna velünk, olyan mérges volt apám munkatársa. Ő szintén a mi utcánkban lakott. A mi utcánkban sokan laktak, látásból valamennyit ismertük a barátommal. Ez még akkor esett meg velünk, amikor cseresznyével teli zsebbel, sikeresen lemásztunk a fájáról. Láthatóan nem volt semmi baj, a cseresznyék érintetlenül lapultak a zsebeinkben, nem nyomódott ki belőlük a finom, édes nedv. Nagyon mérgesen kiabált, pedig a fájában sem okoztunk semmi kárt. Nem törtünk le egyetlen ágát sem, pedig ilyen gyorsan még sohasem sikerült lemásznunk. Nem érdekes ez, hiszen, mint már mondtam is, sikerült bebújnunk a híd csövébe, így megmenekülhettünk a beígért pofonoktól. A barátomat, hogy ne lógjon ki a lába, be kellett húznom a csőbe. Szóval nem lényeges ez sem, nem is ezt akarom elmondani. Sokkal fontosabb teendőim vannak ezen a nagyon is szerencsés napon. Tudtam, ha hazaérek az lesz az első, hogy megvalósítom végre a tervemet.
Egy időben felvettem azt a szokást, hogy – nem is tudom, mi miatt, talán babonából – a fontosabb elhatározásaimat először részletesen leírtam, mielőtt nekiálltam volna a véghezvitelének. Majd arra lettem figyelmes, hogy a dolog így működik a legsikeresebben. Egyszerű volt a menetrend, ha már megszületett az ötlet, leírtam – lehetőleg teljes részletességgel -, ezután csak meg kellett valósítani. Minden alkalommal bevált, babona ide vagy oda, de működött. Maga az ötlet, a most soron következő már nem új, régóta készülök a kipróbálására, ám eddig nem voltak rendben a körülmények. Néha már el is kezdtem, ám vagy félelemmel visszahőköltem, vagy éppen olyan szemek elé került volna a dolog, melyek elől egyelőre el akartam zárni, mindaddig, míg saját magam meg nem győződhetek a sikerességéről.
Általában nem szeretek vesztes lenni. Persze, tudom: ki szeret? Senki sem kíván rosszkedvvel, kullogva távozni. Mindenesetre kíváncsi várakozással voltam a fejlemények iránt.
Miután a táskámat bedobtam – alsós szokásom szerint – az előtérbe, még láttam, amint ugyanúgy landolt, a papucsok mellett, mint régen, mintha nem is múlt volna el a nyár. Első dolgom – mielőtt még elfeledkeznék róla – íróeszköz és papír előkerítése volt. Tudtam, ennyire közel még sohasem lehettem vágyam beteljesedéséhez. Voltaképpen egyszerű eset.
Az udvarunkat a szomszédos házak úgy vették körül, hogy avatatlan szemek nem láthattak be hozzánk. Ez kedvezett a megvalósításnak. Elővettem a szárnyakat rejtekhelyükről. Vékony libazsír-réteggel már előzőleg finoman lekentem őket, már csak kis szünetet voltam kénytelen tartani, attól rettegve, ha ne adj Isten, mégis valakinek feltűnt volna az óhatatlanul előidézett zörej. Félelmemet szerencsére semmi sem igazolta, így végre belekezdhettem az első próbálkozásba. Felerősítettem kezeimre a szárnyakat. Erre a célra már néhány nappal ezelőtt odakészítettem az apám autójából kölcsönvett csomagleszorító gumikat.
Szorosan magamra erősítettem, mert tudtam, nagyobb magasságban a szél ereje már nem gyerekjáték. Ha ott letépné rólam, gondolni is rossz erre. Nem volna menekülési lehetőségem. Ikarosz – akihez természetesen nem mérhetem magamat -, a Nap melegét hagyta ki számításaiból, ez okozta szerencsétlen balsorsának bekövetkeztét. Az általam készített szárnyakat a Nap nem fogja felolvasztani, viaszt egyáltalán nem használtam, ennél jóval erősebb, időtálló ragasztóval dolgoztam. Elhessegettem ezeket a negatív gondolatokat, hisz nem erre, hanem pontosan a sikerre és a csodálatos élményre vállalkoztam.
Az udvarunk nem volt túl hosszú, szélességében sem lehetett nagynak nevezni, ám a közepén, egy kis négyzeten valamikor rózsalugast hozott létre még megboldogult dédapám. Sohasem ismertem őt, ám most nagyon is nagyra értékeltem, e tettét, mert a lugas körül levő keskeny út tűnt a legalkalmasabbnak, tervem megvalósításához.
Fentről csodás minden, ahogyan világ felett lebegve keresi az ember a kedvező áramlatokat, siklását szárnyainak szüntelen mozgatásával a legkedvez?bb, felemelő áramlatok megtalálása céljából. Beleremegett testem a gondolatba, az élmény okozta kéjre várakozába.
Lassú lépésekkel kezdtem meg utamat a lugas körül. Majd egyre gyorsulva, már a kifulladás határáig hajszoltam magamat. Róttam, egyre gyorsabban róttam a köröket, mert a sebességem már nem tette lehetővé a lugas alakjának követését. Már ellipszissé kellett nyújtanom pályámat, de ezzel mit sem törődve, olykor-olykor már éreztem, hogy lábam csupán alig-alig érinti a talajt. Már nem a gravitációra nehezedtem, hanem a levegő mozgása vette körül testemet. Jóleső simítása egyre felemelőbb volt. Csodás látvány tárult szemem elé, lent minden egyre kisebbé vált, elszakadtam pici világomtól. Nekilódultam, csupán és sikerült!
Végre sikerült. Nem gondoltam volna, kishitű kétkedésemnek új volt ez a helyzet.
Letettem a tollat, ennyit tartottam érdemesnek leírni. A többi már a megvalósításkor következhet. Leírtam, végre. Sikerült!
Legutóbbi módosítás: 2010.06.28. @ 10:58 :: Berta Gyula
