A tél közepén behorpadt horpasszal, korgó gyomorral, kábultan szédelgett az erdő jeges határában a farkas. Ha nem ehet, vége, ezt érezte. Látni se látott már rendesen, szédült. Imbolyogtak a fák körülötte, már-már hallucinált. Ebben a víziószerű állapotban észrevett egy nyulat. Nagyon nehezére esett gondolkodni, de fölfogta saját bevégződésének valószínű közelségét és azt is, hogy látomásai vannak. Így elsőre azt gondolta, hogy ez is csak egy képzelgés.
A nyúl ugyanolyan horpadt, gyenge, szédült állapotban volt, mint a farkas, egérnagyságúra zsugorodva a tél bántalmaitól. Szintén hallucinált, hogy vízió-e a farkas vagy valós, ő maga sem tudta eldönteni, ám beletörődötten sorsába felfogta, hogy sem menekülésre, sem védekezésre ereje már nincs. Legyintett magában egyet. „Ha hallucináció, akkor tovább tart a kínódásom, ha nem, akkor vége”.
Egy lépésre került a két ősellenség, zsákmány és ragadozó egymástól, amikor mindketten elájultak. Halványan jutott el csak tudatukig, hogy valahol a messzeségből egy szán csilingelése veri fel a csendet, egy olyan esemény, amitől rendes körülmények között hanyatt-homlok menekült volna ki-ki a maga búvóhelyére. Ez most nem ment, feltápászkodni sem bírtak.
A nyúl a ködön át észlelte, hogy hatalmas káposztafejek potyognak le a szekér saroglyáról. Minden erejét összeszedte, kúszva-mászva érte el az életet adó táplálékot. Evett. Előbb csak lassan, nehézkesen, gyengén, majd habzsolt és erőre kapott. Előkerítette az övéit, hogy mindenki egyen tisztességesen és a maradékot a vackukba fuvarozták.
Eközben a farkas is valamelyest magához tért. „Hol a nyúl? – gondolta – Aki megmenthette volna az életemet”. A száncsengőt ő is hallotta, kicsit kevésbé ködösen látott, mint korábban. Még mindig nem volt biztos benne, hogy téli délibáb-e amit lát, vagy valóság. Egy hatalmas hátsósonka és egy jókora oldalszalonna hevertek a szán hóban hagyott nyomában. Az életösztön egyből beindult és mozgósított benne is annyi vésztartalékot, hogy eljusson a megmentést nyújtó táplálékig. Ő is jóllakott, akár a nyúl. Neki nem volt családja, magányos farkas volt. Összehorpadt gyomra el is szokott a jóllakástól. Odvába vonszolta a maradékot. Úgy mérte fel, hogy tavaszig életben tartja.
Nyúlék is fejenként egy fél levél káposztával és némi avarral, a hó alól kínlódták át a tél hátramaradt részét. Kitavaszodott nyúlékra és farkasra, valamint az összes életben maradt állatra, és elkezdődött újra a küzdelem az életért, amikor már nem szalonna és lepotyogott káposzta menti meg az életüket, hanem az iramlás, erő. Különben táplálékká lesznek.
Kizöldült a rét, a kertek, nem zúgolódtak, ezt szokták meg. Boldogok voltak, hogy mögöttük van a tél.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.05. @ 10:44 :: Boér Péter Pál
