Annyi pénz sem maradt utána, hogy eltemethessék.
Magyarország.1934. június.
A nyomorúság stációit jártad,
tüdőbaj, éhség, gond-bélelte otthon,
de minden festékfolton
ott villogott, mint szálfa-magyarázat,
az emberségig fölemelt alázat,
mert fény se volt,
azért lett lét-világos,
hogy mi hurkol, kötöz, csomóz magához
forgács-szagú, irdatlan-szép erővel,
hogy hasonlíts a külvárosi tájhoz,
kezed dúdolt, a tested színnel ébredt,
kevés vonal, pár folt és kőkemények
a bőröd alól kihámozott képek,
míg szenvedted a rajzaidra nőtt
fekete arcú, brutális erőt,
és dal és füttyszó jajdult:
fölszakadt
a vászonra egy izzó pillanat,
mert álmaid ecsetre bízott tánca
szavaidat színekbe babonázta,
mert ingyen semmit sem adott
naponta megböjtölt napod,
hát éltél és szerettél,
pirosló csönddel olvasom,
a két szó súlya összenyom:
néha ettél,
gyomorbaj, munkásgőg, ecset
színesedett és rád fényesedett,
mint egyensúlytalan nyomor,
és álom-szántott vázlatkönyvedet
a meghajszolt színek,
formák vádjával zsúfolta a kor,
de szíved bírta,
onnan volt erőd
fölállni minden zuhanás előtt,
mert egy voltál, ki tudta, újra felnő,
mert rád aggatott gyötrelmek alatt is
zúgtál, nevettél föntről, mint az erdő,
tisztaság, szépség, áhítat és líra
a körtefa-paletta dalait
dudorászta a formákra hajítva,
te értetted, fölfalnak napjaid,
de hagytad,
és egyre mélyebb csönd nyílott alattad,
egy kép kavarja most a holt időt:
Dinnyeevők,
és szín kapcsol a szóhoz,
a nyestecset a költővel sikoltoz,
a terhes víz halk szavú és zavart,
de egyről szól a rokon Dunapart,
egy percről, ami túl van mindenen,
amit fénytelen villámok között
kutat az értelem,
nem zúg,
nem harsog,
nem dörög
– csak hajszál-heg a lehetetlenen.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.22. @ 07:17 :: Böröczki Mihály - Mityka
