Az ég kék selymére ömlik
a szurok, sisakrostélya mögé
bújik a Nap, morajlik a homály.
Mit ér a jóslat, ha vérzik a fény,
meghal az álom, kódol a hajnal,
tarka lampiontest a világ.
Körhinta a tér, kergetem magam,
ítéletem már nem marasztal.
Csak surranó kísértet vagyok,
szentképed árnyék, az írás csak folt,
minden mérhet? vesztett érték.
Félelem ölel, kitárul a mély,
s örökre kitelepít a tél.
Magad a semmi súlya alá zárod.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.08. @ 04:50 :: csontos marta