— Beszéltem Barcsay volt hivatalszolgájával — kezdte Márton, miután este hazajött —, tudod, aki megmentette az iratokat. Azt mondja, hogy az irodám bútorait: a foteleket, íróasztalt, karosszéket, irattartót a városparancsnokságra vitték. Ha vissza akarom kapni, kihallgatást kell kérnem a városparancsnoktól.
— Veszélyes dolog. Ne menj oda! — óvta Aliz.
— Mégis szeretném megpróbálni.
— Tedd, amit jónak látsz! Tudom, úgysem tudlak lebeszélni, ha már eldöntötted.
— Meg csak nem esznek!
— Azt nem, de nem engednek el élve!
Hiába aggodalmaskodott a felesége, másnap reggel Márton elment a parancsnokságra. A kapuban két szuronyos puskás katona álldogált, meg az ablak mögött egy civil. Mondja, hogy mit akar, hogy a parancsnokkal szeretne beszélni a bútorai ügyében. Csóválja a fejét a civil és a személyi igazolványát majd ad egy belépő cédulát.
— Visszafele jövet ezt le kell adni — mondja vigyorogva.
A városparancsnok rövid várokoztatás után fogadja.
— Milyen ügy miatt jött ide? — kérdezte nem túl barátságosan a megszeppenve álldogáló férfit a továroscs komendánt.
Márton elmondta, hogy az irodájából a bútorokat idehozták.
— És most hol vannak? — reccsent rá a parancsnok.
— Itt. Ebben a szobában.
— Erről a bútorról van szó? — intett körbe kissé meglepődve a nagyember.
— Igen. De látom, hogy szükség van rá.
— Szükség? Igen. Szép bútor…
— Úgy gondoltam, továroscs komendánt, hogy lemondok az igényemről — szállta meg egy sugallat Mártont —, az ön javára!
— Elfogadom, de tyíse — csönd!
(Mint utólag kiderült, nem is volt ez olyan rossz befektetés!)
Kifele jövet a portán leadta a láttamozott belépőjét, s kapus kissé csodálkozva visszaadta a személyi igazolványt, és egy nagy doszvidánia-t köszönt.
— Jaj, de jó hogy elengedtek! — lelkendezett a felesége, mikor hazaért.
— Jó, hogy aggódsz, de milyen beszéd ez?
— Olyan ideges voltam, hogy nem bírtam nyugodni, és átmentem ide szembe Ilmi nénihez, tudod, akinek a férje ott dolgozik, mint ilyen udvar-, meg kertgondozó. Szóval ő mondta, hogy ott, abban a házban mik folynak!
— Mik?
— Nem lehet azt elmondani. A pincébe viszik le az embereket, akiket elkapnak, s onnan ritkán szabadulnak élve, de akik túlélik, azok is úgy meg vannak kínozva, hogy nem lehet rájuk ismerni. Ezeket éjszaka kiviszik a parkba, s ott hagyják a bokrok alatt.
— Úgy látszik nekem szerencsém volt. Meg az anyanyelvén beszéltem vele, tolmács nélkül.
— Többet ne menj arra! Ne kísérts a szerencsédet! Vesszen az a bútor! Nem is kell az nekünk.
— Megígérem, még a közelébe sem megyek többé annak a háznak, meg különben is nekik hagytam, de ez kettőnk közt marad. Érted?
— Értem, értem, csak te tartsd be az ígéretedet, hogy semmilyen körülmények között sem mész a közelükbe sem!
— Mondtam, hogy megígérem!
Be is tartotta szigorúan az ígéretét…
A hatalom gazdasági okokra is hivatkozva, magánszemélyeknek megtiltotta az arany birtoklását. Csak az állami banknak lehetett aranya. Beszolgáltatásra kényszerítettek mindenkit, akinek volt. Csak a testen hordott ékszereket tarthatták meg, s azt is korlátozták. Se szeri se száma nem volt a letartoztatásoknak, feljelentéseknek. Kereskedőket és főleg az ékszerészeket zaklatták, kínozták, adják elő az eldugott aranyat. Sokan haragosaikat adták fel, s a szerencsétlent addig verték, amíg eszmélet vesztette, s ha sehogy sem tudtak belőle kicsikarni vallomást, mert nem volt mit, kidobták éjszaka az utcára.
Az udvar végében, a régi istállóból kialakított lakásban lakott egy kőműves. Jó szakember volt, és bár nagy családja sok gondot okozott, szépen gyarapodott. A háború után költöztek oda, mivel a lakás üresen állt, az előző lakókat elnyelte a nagy világégés. Egyik éjszaka a kőművest elvitte a fekete autó. Nem értette senki, mi történhetett. Csöndes, szorgalmas embernek ismerték. Kocsmába nem járt, nem izgágáskodott, mindenkinek udvariasan köszönt.
Mi történhetett? Mindenre fény derült két nap múlva. Nyomozók jöttek be az udvarra és minden lakásba bementek, mindenkit kikérdeztek. Kit szelídebben, kit durvábban. Az érdekelte őket, hogy ki, milyen kapcsolatban állt Pál Jóskával, a kőművessel és tudott-e az aranyról, amit a padláson rejtegetett. Az államvédelmisek sajátos logikája szerint egyik-másik lakónál házkutatást is tartottak.
A mindent tudó Ilmi néni oszlatta el a homályt. Ilyenformán mesélte el a történteket:
Gyerekek snúroztak az utcán, a ház előtt. Velük kezdődött minden. Egy járókelőnek feltűntek a régi pénzek, amivel játszottak. Voltak közöttük egészen különös fényes példányok is, de a legtöbb kopott, vásott példány volt.
— Milyen pénzetek van, gyerekek? — kérdezte a járókelő meglepődve. — Megnézhetem? — s ezzel felkapott egy szebben fénylő érmét.
— Tessék visszaadni! — kiáltotta az egyik.
— Adok érte három másikat.
— Lássam!
— Tessék! Adok még egyet pluszba! De mondd meg, honnan van ez a kis fényes sárga pénzecske?
— Nyertem Pistától.
Az ember faggatózására aztán a gyerekek elmondták, hogy galambászni mentek fel a padlásra és ott találtak egy ócska, poros láda aljában néhány marék régi pénzt. A zsebeiket megtöltötték, aztán gyorsan lejöttek, s a bokrok közzé bújva megnézték a zsákmányt. Egyikük figyelte az udvart, nehogy egy felnőtt meglepje őket. Tudták, hogy valami rosszat tettek, mert a pénz a felnőttek szemében valami különösen fontos dolog, még ha régi is és nem lehet érte cukorkát se venni. Elosztották egymás között egyenlően aztán, uzsgyi, ki az utcára! Ott cserélte az ember az egyiket aprópénzre.
— Én ismerem a bácsit! — szólalt meg egyik pöttöm gyermek.
— Igen?
— Ott lakik a bácsi a sarokházban, ami sárgára van festve, és mindig ugat a kutya. Tibi bácsi a neve.
— Így van! Ügyes fiú vagy…
— Bácsi? Tőlem is vegyen pénzet!
— Van ilyen sárga pénzed?
— Olyan nincs, csak ilyen fehér, meg amelyiken nem látszik az írás.
— Megmondod nekem, hol találtad ezeket?
— Titok! — súgta a kicsi.
— Jó, akkor megkeresem Pistát. Ő már nagyfiú, iskolás és biztosan örülne egy olyan színes ceruzának, amelyik egyik végén piros, a másikon meg kék. Majd rajzolhat vele szép képeket.
— Én is tudok rajzolni! — kiáltott fel mohon a kisfiú. — Ha elárulom a titkot, nekem adja a ceruzát Tibi bácsi?
Így aztán az ember, „Tibi bácsi” megtalálta a régi ládát egy este, mikor már aludt a ház, és a zseblámpája fényénél rendesen kiürítette. A sok limlom, haszontalan dolog mellett talált ezüst gyertyatartót, kupát, evőeszközt, kilónyi régi pénzt — még római kori is volt közöttük —, és mindennek a tetejében egy ruhába csavarva 10 darab aranypénzt, arany forintot Ferenc Jóska arcképével.
Ebből rövidesen nagy baj lett, mert megmutatta egy ékszerész ismerősének, aki attól tartva, hogy bajba kerülhet, ezt megelőzendő jelentette az államvédelmi hivatalnak. Elindult a lavina! Letartóztattak mindenkit, aki csak kapcsolatba került az aranypénzekkel. Az ékszerészt, Tibi bácsit, Pál Jóskát, házkutatásokat tartottak a házban mindenkinél, csak Gyárfásék maradtak ki valahogy a zaklatásból. Később — két nap múlva — az ékszerészt elengedték, de a mási két férfit évekre bebörtönözték.
/folyt.köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: dr Bige Szabolcs-
