Egész erd? pusztult el ott
mire tavasz lett.
Meg kell értenetek engem,
kemény tél volt,
sokmínuszos napok
járták a vidéket,
a jeges szél gyors hullámokban,
er?nek erejével támadt
jégvirágos ablakaimra,
kúszott be ajtóm küszöbén,
eltömhetetlen hasadékokon,
és kegyetlen er?vel vágott arcomba,
mikor néhanapján kiléptem az ajtón,
hogy térdig ér? sz?z havakon át
élelemért induljak
a távoli boltba.
Elképzelhetitek:
mennyire vágytam
egy kisajátítható mosolyra!
A legközelebbi szomszéd
távoli tanyán,
pát kilométerre hozzám.
Ritkán látogattam meg.
Kutyámmal mentem el hozzá,
s ? pár nap elteltével mindig
viszonozta a látogatást.
Szívesen láttam,
mert nálam az volt, aminek
született – küszöböm
el?tt mindig lerakta fegyvereit.
Ilyenkor teát f?ztem a kályhám
vígan pattogó tüzén,
cukorral és citrommal ízesítettem,
és régi nyarakról beszélgettünk,
amikor még h?s menedék esett az erd?n,
avarillatban, lombsusogásban.
Ez a szomszéd
ritkán bort hozott magával,
lassan iszogattuk,
miközben el?kerestem egy régi
költ? féltve ?rzött könyvét
s lapozgatva, felolvastam
az emberiség megváltásáról szóló
halhatatlan verseket.
Szomszédom úgy itta szavaim,
mint a feltámadt igazságot,
pedig mélyen titkolva tudtuk:
ezek csupán a halhatatlan vágy
költeményei.
Ezekben a percekben
tökéletesen feledtem
félelmem vízióit:
rám törhetnek messzir?l jött
idegen emberek…
Így éltem ott magányosan.
Egyedüli megtartóm volt a tavaszra
teljesen elpusztított erd?.
Meg kell értenetek:
nem tehettem másként,
mentenem kellett magamat
s magamban az éneket!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: dudás sándor
