Tizenhárom perce nézek egy pontot a plafonon.
Elvileg, ha hiszek benne meg tudom mozdítani.
Állítólag.
Nem tudtad?
Sőt, lehet hinni úgy is, hogy közben egy csomó mindenben nem hiszel… zavaros?
Az.
Tizennégy perc.
A pont változatlan, a hitem fogyóban.
Nem teszek fel kérdéseket, aki kérdez az túl sokat akar tudni. Egyre többet. Kezdődő anarchia.
Miért?
Csak.
Hinni kell, megmondták. Legalább kétezer éve ez az ukász.
Légy boldog, ha nyomorogsz, ha éhezel, ha sorra elveszítesz mindenkit és mindent. Akkor is.
Közben ne kérdezz.
Azt nem illik.
Nézem tovább a plafont és azon töprengek, kinek a hite mozgatná meg azt a pontot.
Talán az asszonyé a templom el?tt, aki vasárnaponként kacatokat árul.
Aligha.
Ha így lenne, nem élne a város szélén, nyomorban, maroknyi nyugdíjból.
Nem ázna be a konyhája és az ágya fölött, a plafonon nem peregne a vakolat.
Mert ő hisz. Erősen. Nagyon erősen. Tízszer annyira, mint én.
Mégsem képes a plafonon tartani vakolatot.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.03. @ 11:51 :: Fecske Panna
