Örömmel írhatom le, hogy a Torony képzeletbeli tortáján a negyedik gyertyát is elfújhatjuk! Remélem, még nagyon sok várakozik a fiókban, amelyeket mi fogunk meggyújtani.
Kosztolányi Dezs?
Egy és más az írásról
Munkád kit?n?. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor legjobban esik.
Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.
Hidd el nincs nagyobb m?vészet a törlésnél. Én, ha t?lem függne, az iskolában ezt el?bb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezd?dik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.
Tanítványaimmal el?ször is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám ?ket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat t?znék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak bel?le hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszet?s jelz?t talál ki vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelz?t, egy sületlen mondatot.
Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók a körülöttünk sötéted? gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan ?serd?ben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat els?sorban. Azokból úgy is untig elég van. Arra oktatnám ?ket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert kés?bb csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekbe tartalom és igazság van.
Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk el?tt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbens?bb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem bet?kkel. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyöz?k.
Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a veszt?helyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától…”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy er?szak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhet? fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, akik papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohasem olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a „nagy Élet csókos lovagjá-nak” vagy új utak bús szent apostolá-nak nevezte volna magát, abból az egyszer? okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratör? is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költ?nek, regényírónak figyelmébe ajánlom.
Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad. Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.
Gyakorlatlanul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy el? írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd ?ket, irónnal kezedben. Tolsztojjal – megjósolom – nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó – csodálatos módon – a helyén van. Még szószaporításban is tömör. Iljics Iván halálá-ból egy bet?t sem húzhatsz. Ez a remekm? értéke.
Vannak írók, jó írók is, akinek szövegéb?l egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéb?l egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveib?l két harmadrész törölhet?. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: ami jó volt, kit?n? lesz, ami rossz volt, legalábbis t?rhet?.
Írósiheder koromban egy folyóirat szerkeszt?je átadott nekem valami elbeszélést. Egy „el?kel?” m?kedvel? küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe.
Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkeszt?m azonban lelkemre kötötte, hogy lehet?leg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem.
Az els? mondat – emlékszem – ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Elt?n?dtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekel?tt kicseréltem a Nap henceg? nagybet?jét egy szerényebb kisbet?vel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni”, és vére semmi esetben sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképpen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérz? nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett”. Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következ?kb?l ez is kitetszik, tehát töröltem az egész els? mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hogy tízszer jobb lett.
Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb a író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag bet?kkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illet? csak szereplésre tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.
(Pesti Hírlap, 1932. november 27.)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
