Az est szürkén és piszkosan szállt le a városra. A házak ablakszemei fokozatosan ébrednek. Mindenki készül?dik. Van aki vacsorázni, majd lefeküdni, esetleg a sarki kocsmából haza. Egy körfolyosós bérház is megpihenni készül. Apró neszek suttogását, már csak a kutyák játéka zavarja meg néha. Az egyik lakásban halvány fény dereng. A huszonöt wattos ég?, meztelen szórja gyér fényét. Nem nagy lakás. Apró, kopott, de tiszta. Egy szobakonyha az egész, alkóvval kiegészítve.
Három lakója van a zugnak. Ebb?l kett? hiánnyal küzd. Az egyik rongy pólyában szunnyad csücsörítve s néha felriadva, míg a másik a sarokban kuporog. Testvérek.
A harmadik egy megkopott Rákóczi kép, amelyen már több a repedés, mint a festék. Ma már csak sejthet? hogy a pózoló férfi mellett egykor egy nagy bundás kutya is látható volt.
A kislány hét éves. Mély undorral nézi a „dögöt” a pólyában. Nem szereti. Amióta megszületett, neki csak egyre rosszabb lett. Nem elég hogy az anyjuk kevesebbet tör?dik vele, amit rettent? fájdalommal él meg, ráadásul esténként még neki kell rá vigyáznia, amikor az anya dolgozni van.
Így hát csak gondolatban és álmában kalandozik. Átfut erd?n, mez?n, gondtalanul éli igénytelen kis mindennapjait. A teste néha megremeg. A félálom a legrosszabb állapot. Se itt, se ott. Nehézkesen, mintha ólom nehezedne pilláira, kinyitja szemét.
A csecsem? ebben a pillanatban sír fel. A lányka, dagadó szemekkel, rezignált arccal lassan kikászálódik az odúból és a t?zhelyhez indul tejet melegíteni. Már nem álmodozik. Megszokott mozdulatokkal végzi dolgát, amíg a sírás tovább fokozódik.
Nem néz hátra. A kép már belérögzült. Kékül? csecsem?arc. Fakó hajában kicsi kék szalag. Halott lepke.
Lassú mozdulatokkal tolja a tejesüveg cucliját az apró, de annál éhesebb szájacskába. Legszívesebben a torkáig lenyomná, hogy megkukuljon végre örökre.
A fiúcska nem gy?zi nyelni a szájába zúduló fergeteget. Úgy kiált fel szerencsétlen, mint mikor a bot törik. Az orrából tejes váladék szivárog. Köhög és hörög. Teste, mint a tenger, ráng. Ekkor a lány elveszi szájától az üveget. A csecsem? vonít, majd utána kap. Már csak tátog, mint a hal. Az ösztön vezérli – ínyével a homályba kap.
A lány újból a szájába rakja, de mire amaz megnyugodna, újra kiveszi bel?le.
Gyermeki dac mindkett?nél. Szavak nélkül. Az egyik már nem akar, a másik még nem tud szavakat formázni. Nézik egymást, s ellenszenv és értetlenség születik a szemekben.
A rongypólya reszket. Lakója száján visszafelé folyik a tej, az állán végig, a kis nyaka közé.
Mintha most vajúdta volna ki az anyja; arca vörös, fején kidagadt erek, mint pondrók vonaglottak. Végtagjai mereven, görcsösen néztek a füstös plafon felé.
Üvölt és hápog. Teste nyirkos és forró, mint akit láz gyötör. A verejték már a pólyát is átütötte. Kis tudatába az éhség mellé befészkel?dött a rettegés. – Ha adja, miért veszi el?
A lány jéghideg tekintete mindent elárul. Már vagy fél órája így „játszik” az öccsével. Némán és mosolytalanul. Pedig valaha kacagott. Amikor még apa élt és anya is csak ?t szerette.
Egy határozott kopogás vet véget az iszonyatnak. A lány megrezzen, majd az ajtó hasadékán kiszól.
– Most jön a foga.
Egykedv? léptekkel befészkeli magát öccse mellé, és az ujjaival kezd játszani.
– Ez elment vadászni…
Fáradt léptek koppanása töri meg az udvar csendjét. A kutyák álmatagon vakkantanak párat és alszanak tovább. Ismer?s. Már hetek óta minden nap így megy ez. Megfáradt koppanások a poros köveken. Az anya már alig várja, hogy láthassa gyermekeit. Amióta megözvegyült dupla m?szakot kell vállalnia, ha azt akarja, hogy ne haljanak éhen. Egy hét éves kislány és egy fél éves kisfiú édesanyja. Felel?sséggel tartozik irántuk. Tudja, hogy kevés id?t fordít rájuk – f?leg a nagyobbra –, de ?rá a legbüszkébb ezen a világon. ? a legnagyobb segítsége. A szomszéd csak este hétig ér rá, s onnan az ? drága kislánya vigyáz a kicsire. Nagyon szófogadó, sohasem panaszkodik, pedig megtehetné. Sajnos túl korán n? fel.
Ahogy nyílik az ajtó, a csecsem? felsír, míg a kislány kitárt karokkal rohan az anyja felé. Az anya kétségbeesve tolja el a lányt és nyúl a fiú felé. Magához szorítja, miközben int a kislánynak, adja oda neki a cumisüveget. A lány könnyeivel küszködve, arcát eltakarva nyújtja oda neki.
Az anya szeret? gondoskodás és becézés közepette próbálja megetetni.
A kicsi az üveg láttán újra sírni kezd. Az anya értetlenül nézi. A kislány a háta mögül perel.
– Én adtam neki enni, de állandóan csak sír és ordibál. – Két kezével átöleli az anyja lábát és már vidámabban folytatja. – Mama, engedjen f?zni engem.
Az anya már meg se hallja, úgy d?l le az ágyra, hogy csak a cip?t veti le.
– Aludjunk kedveseim.
Az éj csillagtalan. Bánatukban vagy szégyenükben elhagyták az eget. Az évszakok zokogása körbeöleli a megfáradt álmokat.
Az anya felriad. Lopva figyeli a pólya mozgását. Imbolygó léptekkel csoszog oda a gyermekekhez. Alszanak. A csend dermedt. Id?nként csak a kislány lába remeg meg, mintha épp szaladna valahová.
A hajnal ma is korán ébred. Függönyök résein át kelti az álmodókat. Lassan belengi az egész házat a lábosban f?tt kávé kesernyés illata. Az anya öltözik és tízórait készít. A lány is nekikezdett már, hogy magára öltse foltos és kin?tt gönceit.
Az ajtóból az anya még visszanéz, s a lány fogadkozik, de mire az anyja kilép, szemében kín feszül.
Ekkor az alkóvból sírás tör el?.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.30. @ 11:15 :: Jagos István Róbert
