Amikor gyerek fejjel
meséket hittem,
s két kezemmel
kantákat vittem,
nem gondoltam,
milyen egy érzés,
mikor anyám okozza
a legnagyobb vérzést
szívemben és számban egyaránt.
Nekem ezt hozta titkon a mikulás.
Torkon ragadott
a részeg élet.
Anyám képében
jött a végzet.
Apám meg messze,
valami kínpadon,
motyogta magában:
Egyedül vagyok.
Én is, és akkor mi van?
Adtam én is,
amit nekem adtak.
Pofont, élcet,
és akkor mi van?
Magamból csak annyit adhatok,
amennyit ?sök, belém raktatok.
Azért, nem csak
verést kaptam.
Néha az öledbe,
fejemet hajtva
szipogtam át az éjszakát,
mint kisgyerek,
ki megnyugvást talál.
Pedig már feln?ttként
írom soraim.
Egykor volt
f? és kokain.
Nagyon sok dolog az életben.
Tártam az ajtót szélesre,
hogy jobban kilássak
magamon.
Volt úgy, hogy megyek,
de döntöttem: – Maradok.
Mert amíg hiányzom másnak,
fiamnak, társnak,
a világnak ezzel, igenis tartozom.
Láttál már engem meggyötörten.
Nem szégyen az, ha összetörtem
minden álmom,
és a számon reszketve
tör ki a szó: – Sajnálom.
Mert a lényeg,
hogy belátom hibám,
és ha vitát szül, vádlottá válva
sem teszek lakatot a számra.
Kimondom hát még egyszer:
– Sajnálom.
Az igazamért viszont
harcolok bátran,
még ha éles szálka is
vagyok más szemében.
Mindig belenézek
mindenki szemébe,
mert nem tudhatom,
mi rejt?zhet a zakó mellényzsebében.
Talán kés, talán revolver.
Álltam szembe velük nem egyszer.
A reszket? kéz bizonytalan.
Amikor nem számítasz rá,
meghúzza a ravaszt.
Manapság már lenyugodva élek,
de vannak napok,
amikor félek
t?led, az italtól,
attól a homályos alaktól,
aki a tükörb?l
mosolyog rám,
miközben pár
sort vetve
nyomot hagy
a papír legalján.
Még néha félek.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.02. @ 20:24 :: Jagos István Róbert
