Inaktív : A kutya se…

 

 

 

A kis fehér gömbölyeg behúzódott a ház sarka és a farakás közé. A lemen? nap homályt font árnyéka köré. Mint anyja. Átölelte mancsával.

„Jaj, Pöszmösz! Azt hiszed, nem veszlek észre, pedig hányszor ugattam: ha te nem látod az ellenfelet, azért ?k még láthatnak. Teszel a vakkantásaimra! Értsd már meg, nem a házban kell üríteni! Hajítófát sem érsz, és hamarosan elzárnak!”

Egy hónap múlva a büszke kamasz kuvasz a rácsokkal nyelvelt. Vicsorgott. Rá a drótok, míg lekushadt, V-alakú füle lehajolt.

Aztán egy este, séta közben már nem a szagokat figyelte. Kitépte magát. Potyogtak a láncszemek, mint könnycseppek. Teleugatta az éjszakát. Megszökött. Sz?re töviseket fogdosott. Az utcát beszórta sz?rszálakkal. Az es?csatornában gy?ltek össze.

Pöszme, a kiszámíthatatlan. Így nevezték el társai, az éjszaka kóborai. Recsegett a verébcsont fogaik között. Meggondolatlan, bátor vaddá n?tt. A b?sz-én mégis szerette magát. Mindig megkergette a fekete macskát. Szerette hallani vinnyogásukat. Lemarta magáról a nyávogásokat. Minden kutyába belekötött. Suttyomban gazdáik háza elé pottyantott. Sokat. És mindent felfalt, amihez a piacon hozzájutott.

Egy nap, egy csinos, hegyes fül? fajtiszta raszta lábáról levette. Eltaknyolt t?le. Titokban, négykézláb nyáladzott. Elképzelte, hogy beléragad. „Pásztorból pásztorok királya leszek!” – gondolta, és nyalogatta b?szen szerelme talpát, akit Csincsillám-nak nevezett.

Bekerült a házba. És bocsánat a kifejezésért, de szart, szart álló nap. Vadat és halat, s mi jó falat. Szem-szájnak ingere.

Egyszer aztán kifordult a nagy er?lködést?l a nyelve. S úgy maradt örökre. Egy szürke felh? megkönyörült rajta, árnyékával jótékonyan eltakarta. Így azután senki nem látta: maga piszkította el az életét, mint annyian.

Legutóbbi módosítás: 2010.06.03. @ 15:16 :: Inaktív
Szerző Inaktív 201 Írás
Inaktiválást kérte - Archivált szerző Hullámvonal vagyok tengerkék szemedben, csillaggá válunk, ha elernyedtem - mondhatta édesanyám édesapámnak, mikor megfogantam Hódmezővásárhelyen. S ma már a második kamaszkorom élem. Férjem és fiam elengedtem, mert ideje volt, hogy megtalálják önmagukat a világban. Ahogy nekem is. A hatvanas évek titkaiban nyugodt gyermekkor ölelésének emléke kísért a kamaszkor mindenttudniakarok világába, annak ellenére hogy édesapámat 8 éves koromban eltemették. Csak most értem meg, hogyan vonult át hiánya az életemen. A társban apát kerestem, s a virágokat soha nem szerettem, hiszen sírgödrébe egy rózsát dobattak 1963-ban velem. Egy családi festő barát, Füstös Zoltán és szüleim társaságának tagjai, színházi előadások, kiállítások feledtették a bennem meggyökerező hiányát. Gimnáziumi tanáraim mutattak utat a kamaszlánynak, merre milyen elvárásokkal induljon el a felnőtté válás útján. nszerelmes, az irodalmat és művészeteket szerető, tanáraimat tisztelő éveim meghatározták pályaválasztásom. Tanár lettem. -Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mivelni kötelesség. -Diploma munkám Kölcsey Parainesis-ének elemzése volt, és elképzelt unokahúgomnak magam is írtam egy intést, buzdítást -mellékletként-. Csak ma vagyok képes arra, hogy felfogjam, mit adott nekem mindaz, amit kisfelnőtt koromig átéltem. Felelősségteljes felnőttkor következett annak minden örömével, fájdalmával. Szerelem, munka, munka, munka. A legnagyobb csoda a szülés, a fiammal való egységtudat érzése. Majd munkahelyek sora. (Miért? Hogy minél többet tapasztaljak?) S ismét tanulás. Német nyelvtanári és könyvtári asszisztensi végzettséget szereztem. "Őstől örökölt szenvedély"-em, érzékenységem meghatározta nevelői pályám. Szerettem és viszontszerettek. Három éve megírt első versem óta a célom az, hogy írásaimmal is tanítsak, és nőként a szeretet, a szerelem, az erotika csodáját megmutassam. 2010. májusában felvettek a Szegedi Írók Társaságának tagjai közé. A Szegedtől Szegedig antológiában 2011-ben három kisprózám jelentették meg, és az Irodalmi Jelen Nyitott ajtók antológiájában "egypercesem" lett a címadó írás. Legyen tiéd örökre legalább egy írásom!