Egyszer végre el kell már mesélnem ezt a történetet is, Philoktétész történetét, melynél megrendít?bben nevetséges nincs a teljes görög mitológiában. Megrendít?en nevetséges, tehát groteszk, és ha groteszk történetet akar mesélni a mesemondó, hát legalább hatvan év felé közeledjék, mert szükséges holmi bölcs fegyelem a történet elmeséléséhez.
Az elbeszél?nek gondosan el kell kerülnie két rút csapdát, Szkülláét és Kharibdüszét. Ne legyen patetikus, de ne röhögtesse olvasóit, mintha hónuk alá pökött volna!
A történet ugyan csiklandós is, tragikus is, de valójában egyik sem: a kett? között kell finoman egyensúlyozni.
Mi más lenne a groteszk?
És egyensúlyozni két véglet között csakis bölcs, öreges megfontoltsággal lehet.
Minden tiszteletem az ifjú Költ?ké, Íróké: tudnak valamit, amit a vénember már semmiképp sem tud; t?z és láng lobog m?veikben.
De – bocsássák meg az ifjak! – a mérték m?vészetét nem ismerik, nem ismerhetik.
Márpedig Philoktétész történetének elbeszéléséhez lelki nagy nyugalom és mértéktartás kelletik.
Ezért nem mertem magam sem elmesélni az elmúlt ötvenvalahány évben; lehet, nagy merészség, ha azt gondolom, immár megtehetem.
Tehát: Philoktétész: legyen!
Zúgott a szél, döngött a tenger: az összegy?lt hadigályák semmiképpen sem tudtak útra kelni, Ilionba elhajózni, mert minden vad szél a túlpartról támadt az akháj partok felé.
Ismerjük a történet e részét, ugye jó Olvasó, ismerjük mindannyian: látod Te is, hogy az a balfácán Agamemnón jóslatot kér, és a jóslat nyomán még balabbá válva áldozná föl gondolkodás nélkül els?szülött leányát Iphigeneiát; eszembe sincs err?l regélni, mert fölfordul a gyomrom, ahogy – gondolom – Klütaimnesztrának, az anyának is fölfordult akkor.
De err?l majd máskor mesélnék: lenne épp mit.
Kevesebben tudják, hogy a vak jós, Theiresziász, még egy isteni üzenetet hozott, meglehet?sen rejtélyeset.
Rövid, lakonikus üzenet volt (persze, hogy az volt, hisz Lakóniából származott, mert hogy Lakóniának hívták abban az id?ben Spártát): „Vigyétek magatokkal Philoktétészt!”
Naná, hogy az akháj lóf?k ugyanazt kérdezték, amit ti is kérdeztek most: „Ki az a Philoktétész, és miért olyan fontos, hogy magukkal vigyék?”
Végül Meneláosznak támadt ötlete; elhívatta vezéri sátrába Homéroszt és Hésziodoszt, a kor két mesetudóját, mítosz-szöv?jét.
A két kiváló m?toszloposz mindenek el?tt legurított fejenként két xesztész jó vörösbort, megettek mellé fejenként egy –egy lepényt olajbogyóval; ez teljesen helyénvaló volt, azokban az id?kben a költészetmondóknak egyéb fizetségük nem is volt, aztán a következ?ket közölték az akhájok f?embereivel.
Egykor, héroszok idején Héreklész, a nagy és örök hérosz legy?zte a lernai hüdrát, annak méreggel fertezett vérébe mártott néhány nyílvessz?t. Elég volt, hogy megsebezzen egy ilyen nyílvessz? valakit, az illet? az Alvilág kínjait szenvedve múlt ki.
Az id?k során Héraklész jó néhány nyílvessz?t elhasznált: evvel l?tte le Ethont, az óriás saskesely?t, mikor Prométheuszt megszabadította kaukázusi fogságából. Szó se róla, volt rossz találata is; a kentaur-lapita háborúban például barátját és mesterét találta el a bokáján. Kénytelen is volt a szenved? Kheiróntól átvállalni a halhatatlanságot, hisz a halhatatlanok is szenvednek, épp csak a megváltó halált nem élhetik meg.
Volt abban a nagy háborúban egy kentaur, Nesszosz, aki elmenekült Phóloéból, és az Euénosz folyónál révészkedett, és szabad idejében vadul gy?lölve Héraklészt várt a bosszú pillanatára. Ennek ideje akkor jött el, mikor Héraklész ifjú feleségével, Déianeirával Trakhiszba tartva az Euénosz folyóhoz érkezett, és ?t találták ott révészként. Nesszosz fizetség fejében vállalta, hogy Déianeirát átviszi hátán a túlpartra, elegend?, ha Héraklész maga úszik át. Héraklész kifizette a kért bért, átdobta íját és buzogányát a túlpartra, és beleugrott a vízbe. Erre Nesszosz felkapta az asszonyt, elrohant vele az ellenkez? irányba, majd félmérföldes távolságban a földre dobva ?t, meg akarta er?szakolni. Déianeira segélykiáltására Héraklész a túlpartról célozva l?tte át mérgezett nyilával Nesszosz mellét. A haldokló Nesszosz Déianeirának egy varázskeveréket ajánlott, amivel – mondta – Héraklész ingét bekenve, annak h?ségét biztosíthatja magának. A varázsszer gusztusos összetev?i ekként alakultak: Nesszosz földre lövellt ondója, a sebéb?l kiömlött – és a lernai hüdra mérgével fertezett – vére, meg olivaolaj. Déianeira, szegény, féltékeny, buta liba, hallgatott rá, és sietve korsóba gy?jtötte, majd lepecsételte a hozzávalókat, Héraklész el?tt pedig mindezt elhallgatta.
”Na, mikor jön már Philoktétész?” – izgult Agamemnón, és – kivételesen – Akhilleusz pártját fogta, noha amúgy utálta Agamemnónt, jobban, mint a rozsgölödint. – „Igen, igen! Halljuk Philoktétészt!”
Amire Homérosz csak annyit szólt: „Nyugi!”.
És a két mítosztudó újabb xesztésznyi vörösbort kortyolt el fejenként, aztán komótosan folytatták.
Déianeira Héraklész számos szeret?jét t?rte el amíg, már id?sebben, rászánta magát a varázsszer használatára. Történt ugyanis, hogy Héraklész elég pofátlanul azt kívánta t?le, hogy egy fedél alatt éljen egy új asszonnyal. Elküldte hát urának a fertezett inget, és csak amikor már elküldte, akkor döbbent rá, hogy nem szerelmi varázs lesz a mérgezett ing hatása, mert az udvar kövére kivetett maradék gyapjú a nap hevében égni kezdett, és az udvar k?lapjai közül is bugyborékoló vörös tajték tört el?
Az oltár t?zénél áldozó Héraklész húsát emészteni kezdte a méreggel átitatott ing, ám szabadulni attól nem tudott: se le, se föl. Héraklészt gyilkos ?rjöngésbe kergette a kín, fákat tépett ki, vétlen embereket ölt, de meghalni nem tudott, hisz maga vállalta magára a halhatatlanságot Kheirón helyett. A folyóba is hiába vetette bele magát; akkor aztán szólította apját, Zeuszt, vegye el a halhatatlanságát. A Villámló ezt is megtette kedvenc fiáért, csakhogy a hérosz oly baromi er?s volt, hogy meghalni nem tudott. Akkor meg a legmagasabb hegycsúcson, tölgyfából és vadolajfa-törzsekb?l rakott máglyát magának, könyörgött barátainak, hogy valaki gyújtsa meg a máglyát, de bizony, ezt senki nem vállalta magára.
Ekkor jött a képbe Philoktétész, a pásztorfiú, aki épp arra legeltette nyáját. ?t kérte meg három utolsó nyílvesszejét ígérve neki jutalmul a hérosz; Philoktétész meg, mit sem tudva arról, kinek a máglyáját lobbantja lángra, alágyújtott Héraklésznak.
És hát – ugye? -, noha jót tett a h?ssel, Zeusz páter csak megbüntette, mert hát végtelenül igazságos a mi f?istenünk.
Álmában Zeusz-küldte kígyó marta meg a pásztorfiút; de nem halt meg, ó dehogy! Sebe azonban nem gyógyult, tárva-nyitva maradt, és szörny? b?zt árasztott; mérföldnyi távolságban ember ki nem bírta körülötte. Philoktétész elmagányosodott, elzüllött.
?t kell hát az akhájoknak nyílvessz?st?l magukkal vinniük, ha Trója alatt gy?zni akarnak, s?t, ha egyáltalában Trójáig el akarnak jutni.
Így végezte történetét a két nagy mítikus; az akhájok meg küldöttek révén – a küldöttek befogták orrukat – akarták elkunyerálni Philoktétész nyílvessz?it.
Most kéretik az olvasó kett?zött figyelme, mert a történetbe ezen a ponton lép be az az esztétikai kategória, melyet narratívám bevezet?jében bátorkodtam a groteszk névvel illetni. Képzeljük csak el szegény Philoktétészt, aki mégis csak egy nevetésre ingerl? bajtól szenved – melyet ráadásul nem érdemelt ki semmiféle b?nnel, de-, ami számára végtelenül tragikus, mert leválasztotta az emberek nyájáról, és amely baj végképp lehetetlenné tette, hogy valaha is a h?sök sorába lépjen, miközben – ezt jól tudjuk – a legutolsó hazudozó is majd igazi h?ssé válik, még Nesztór is, aki tényleg nem h?s: minden, csak nem h?s…
És most egyszerre eljön a világ Philoktétészhez, kiderül, hogy nélküle – legalább is három nyílvesszeje nélkül – nincs h?siség, nincsenek eposzok, nincs és nem lehet semmi sem!
Persze, hogy azt gondolja és kéri: vigyék magukkal, ne akarják csak a nyílvessz?ket, akarják ?t magát, a kitaszítottat, a nevetségeset, a zeusz-sújtottát…
A küldöncök hát – orrukat befogva – magukkal viszik Philoktétészt, fölszerelnek egy hajót neki is, megparancsolják, hogy egy nap hajóútra maradjon mögöttük, mert b?zölgése elviselhetetlen, aztán az akháj hajóhad útnak ered Ilion felé.
Igen, csakhogy sebének b?zét, illetve fájdalmas ordítozását, ha rátörtek a rohamok, a többiek nem tudták elviselni; Odüsszeusz tanácsára Lémnosz szigetén szépen elhagyták Philoktétészt, és nélküle hajóztak tovább Ilion felé. A szél elnyugodott, legalább is immár jó irányból fútt, a görög h?sök joggal úgy érezték: nincs már szükségük se Philoktétészre, se nyílvesszeire.
De Trója ostromának tizedik évében kiderült, hogy Philoktétész híres nyílvesszei nélkül mégsem lehet bevenni Tróját, újabb isteni üzenet érkezett, és az akhájok megint ott voltak az eredeti problémánál, mondhatnám a kályhánál.
A haditanácsban Odüsszeusz vállalta, hogy Neoptolemosszal, Akhilleusz fiával kettesben elhozza a nyílvessz?ket. Neoptolemosz közrem?ködésére azért volt szükség, mert ? csak apja halála után csatlakozott a sereghez, ezért nem volt részese Philoktétész cserbenhagyásának, benne tehát az egész sereget gy?löl? h?s megbízhatott.
Lémnoszon igazi tragikus kart alkottak ezek ketten, mármint Odüsszeusz és Neoptolemosz:megígérték Philoktétésznek, hogy hazájába viszik vissza, csak adja át a nélkülözhetetlen nyílvessz?ket.
Addig magyaráztak, énekeltek, szavaltak, míg a szerencsétlen Philoktétészre rá nem tört egy újabb szörny? roham; kábultságában, fájdalmában a nyílvessz?ket az ifjúra bízta.
A történetnek e pontján túl majd mindenki másként mesél tovább: van, aki szerint amikor Philoktétész magához tér, Neoptolemosz elismeri, hogy kétszín? játékot ?zött vele. H?sünk kétségbeesik, és visszaköveteli a nyílvessz?ket, ám ekkor beront Odüsszeusz, durván elutasítja a sebesült h?st, Neoptolemoszt pedig felszólítja, hogy kövesse.
A fiú azonban úgy dönt, hogy visszaadja a nevezetes nyílvessz?ket, és hazaviszi a h?st. Már indulnának, amikor megjelenik Héraklész árnya, és arra inti Philoktétészt, hogy engedjen: így a h?s és az ifjú mégis Trója alá indul.
De van persze másik verzió is: Odüsszeusz és Neoptolemosz egyszer?en ott hagyják Philoktétészt, aki tovább b?zölög és magánykodik, majd elt?nik a mítoszok süllyeszt?jében, míg a legsenkibbek, olyan gyáva, ostoba kis senkik, mint Meneláosz (ezt nem én mondom róla, nehogy félreértés legyen: Akhilleusz mondja róla Homérosznál) is h?sökké válnak. Mindezt meg nem tehették volna Philoktétész nyílvessz?i nélkül.
Mondd hát olvasó! Sírjak vagy nevessek Philoktétész történetén?
Becsületesen szólj!
