„Már elindultál. Ne félj a világtól. Csak az
ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt
egyszer. Látott mélységet, magasságot, és
nem szédült el.”
(Márai Sándor: A kassai polgárok)
Philoktetesről* nem szoktunk beszélni. Tudunk ugyan a trójai háború ezen hőséről, de mintha mindenki más fontosabb volna nála. Nem gazdagabb ő senkinél, még hérosszá sem vált, csak éppen nála van az a bizonyos kulcs, amivel le lehet győzni az ellenséget: Herakles íja. Sorsa a kiközösítés és a be nem gyógyuló sebek mérge, amelyek sem élni, sem meghalni nem hagyják. Philoktetest eskü köti, nem árulja el, hol található Herakles sírja, s ő épp rajta áll a faggatózás kemény óráiban, mikor is dobbantással jelzi, ő mit sem tud. Kemény a büntetése: lábát mérgezett nyílvessző találja el, hasznavehetetlenné válik, majd Lemnosz szigetén tengeti életét: lelkét, lábát maró sebek gyötrik. Ő azonban a kulcs, a győzelemé; nélküle Paris még ma is élne, ha éppen a mítoszok földjén élnénk, nem a zűrzavarok évezredében. Persze minden relatív: modern mítoszaink szabadságaink fokozatairól, a beteljesülés csodáiról, önmegvalósításaink nemesvonalú szárnyalásairól szólnak, csak épp a bensőkhöz vezető kulcsot rejtettük el oly mélyen, hogy már önmagunk sem tudjuk, hol találjuk, pedig olyan nagy szükségünk lenne rá. A hitünk pedig már egyáltalán nem mozdulatlan: folyamatosan hullámzik wittgensteini mélye is, viharok hadai fullasztanak folytonosan, s már a kék madarat sem keressük többé. Öregek lettünk, akár a világfa, melynek lombjai alatt Ábrahám találkozott Sárával.
Aggastyán ráncosak, de nem bölcsek.
A világ egyre kaotikusabb arcait mutatja. Álomvilágban élünk. Folyamatosan rossz álmok kínoznak. Forgolódunk ágyunkban, félrebeszélünk és felébredésre várunk. Közben folyamatosan susogja az élet, hogy az alter Midasnak is szamárfüle van. Ilyenkor elménkbe ötlik, hogy valamikor mi, apró gyerekek mennyire féltünk a felnőttvilág fejre eséseitől. Jambusok szaporázták lépteink, s felsírtak az égre mindenik újjászületésünk csillaghullásai: augusztusi csodák. Pókot látni a falon már nem „Ó csak le ne üsd varázs!”; nézni kaleidoszkópcsodát csupán ennyi: „Lám felnőttünk, s milyen kicsi is ez a világ!”
Pedig megígérték, hogy „Very wonderful wordl” lesz a mienk csak úgy, sui generis, csak itt és csak most. Merjünk-e ezek után felfelé tekinteni, vagy csupán itt, lent a Földön kolduljunk a fényből? Lámpássá növekedni… – mondja az Írás. Lámpássá a teremtő távolsággal elrendezett világunkban. Hídszerep. Amíg azonban hidak épülnek a valóságban, virtuálisan vagy a lelkek között, él a Remény is, nem hal meg a dal, a szépség, nem fullad ki az Értelem. Tiszta tüdőből, világos tekintettel meg lehet érezni a Másik Ember csodáit, s eltűnődni rajta, milyen kár, hogy messze, nagyon messze van tőlünk, s két év múlva már semmit sem tudunk majd egymásról…
Mert az elidegenedést nem a huszadik század hozta, hanem mi, a felgyorsult korhoz tökéletesen idomuló, s annak minden vívmányát használó, és mégis állandó kereső robotemberek, akik humanoid esszenciájukból csak egyet őriztek meg: a magánytól való paradox félelmet.
***
„A fényből, amelyet odakünn láttam, át kell
adnom a mi életünk homályába egy sugárra
valót…”
(Márai Sándor: A kassai polgárok)
Gyermekkoromban minden olyan közelinek tűnt, noha a távol mégis olyan messze volt, mint Óriásország, de akkor még tudtam varázsolni.
Nem kellett ehhez semmi más, csak a fantáziám. Szerettem a kertünk végében meghúzódó mohás gyepen üldögélni, s innen fókuszálni a szőlőlugasokon túli világra. Tücskök ciripelése, káposztalepkék násza, málnabokrok napimádása, a sárgabarackfák virágainak csóküzenetei és a föld hővöse óvták napjaim.
Ismertem utcánkban az összes kaput, s a mögöttük mosolygó arcokat… Nem volt akkor csak egyetlen szomorú ember, és hiába sorjáznak az esztendők, akár a nyár hevében felforrósodó napraforgótányérok ernyőszirmai, ő mégis velem marad. Hasztalan réved maga az idő is vissza-vissza abba a ma már szürrealista ódonnak nevezett világba, ma is ott vagyok otthon… Tárgyai, illatai körbelengenek és tudom, milyen lehet a Mennyeknek Országa…
Az öreg Kas bácsi, a hófehér szakállas égi áldásos ember ma is a fehérre meszelt házuk előtti lócán üldögél, s onnan illegeti bókjait félig fafaragásos, csontnyelő botjának összes erezet- bölcsességével a szomszédainak. Amikor a 60-as évek végén vagy a 70-es évek elején egy napra a teljes várost vidékre költöztették valamiféle polgári hadgyakorlat címén, az egész környékből csak ő maradhatott otthon. Az okosabbak rögvest meg is jegyezték, hogy lám, milyen jó kis muriban lesz része a vénembernek, mert láthatja a tankok vonulását. Még csutorát is kapott, meg tapsot, amiért egyedül őrzi majd otthonaink álmait. Hihetetlen, de még Édesapám is komolyan gondolta ezt a páncélos vonulást…
A Bozzay-telepnek, ahonnan Radnótit idézve, „messze ringott” minden macskaköves út, ugyanis még ma is csak hosszú, keskeny utcái vannak, végük valahol a nyárfák ágaiban bujdosik és egyberezeg a horizonttal… Hogyan is fért volna ezekbe a zegzugokba egy harckocsi! Néha azonban hallani véltük a pacsirták lágy énekét. És hirtelen a világon mindennél fontosabbá vált, hogy szívünk hangjait kövessük csakis. Úgy, mint a sok száz éves történetekben a szerelmes párok is teszik… Mert akkor egymásért voltunk.
Gyerekkoromban imádtam a fák és a házak éjjelre megnyúlt, hősítő árnyait és a főrész dalaival vegyülő füttyöket, melyek édesapám torkában születtek szárnyra kelni, mikor összegyőlt a család, hogy megépítsük álmaink házát… Jó magasan a padlás keresztfái alatt volt külön kuckónk a húgommal, hogy önfeledten tudjunk játszani. Jutka-Ancsa lak hirdette a tábla… Így hívtak akkor… Meg Judikának… Ebből a Dikából aztán azon a napom, amikor eltőnt a hófehér perzsa cicám, Dittuska lett, hogy a könnytől maszatos arcomon felcsillanhasson valami mosolyféle, hogy nem vagyok én dikó… Olyan csak papónak van meg kemencéje is…
Akkoriban vezették be a gázt, hogy soha ne keljen fáznunk… Igaz, a hatalmas szarvasok képeivel díszített cserépkályháink mellett nem ismertük a didergést, és jó volt a pattogó tőz fénye mellett a jövőről és egymásért szőni az összes álmunk… Más íze volt a hamu izzása fölött ropogó kenyérnek is, ahogyan pirítóslakomává nemesült a konyha patyolatterítője fölött. Hiába rakattam én is egy hasonló melegségesnek gondolt főtőalkalmatosságot, megmaradtam a gáznál, mert az enyémnek nem dalol a Lelke, nincsen már, aki lekottázza énekét … És nem rezegnek a nyárfa levelei sem éjszakánként, hogy titkokat fecsegjenek és reggelre beteljesüljön az előző éjjel áhított varázslat.
Egy napon Apám kigondolta, hogy ő bizony épít egy bunkert, mert ha jön a 3. világháború, valahol élnünk kell az atomháború idején… És az egész utca betonozott és ásott. Tisztelték Tóni bácsit. Magas beosztásban dolgozott ekkor, Édesanyám pedig csak bennünket nevelt… Megéltünk egy fizetésből is. Így aztán a veteményes és a virágágyások alatt talán ma is végtelen labirintus kering.
Tudom, milyen nevetségesen hangzik ez most, de ekkor minden más dimenzióban létezett. Nem volt sietős semmi. Ha az emberek rosszul voltak, ecetes ruhával gyógyították magukat és pihenéssel; ha eltávoztak, a nyomuk minden egyes napon szívünkben keringett. És fel tudtunk dolgozni mindent. Csak a hatalmas kőfalak árnyékában élő szomorúember, az öreg Tihamér beszélt folyamatosan magában, mióta felesége az égi mezőkről vigyázta lépteit. Ha köszöntünk Neki, visszamosolygott, majd tovább hadonászott a fellegek felé és sőrő, ápolatlan szakállára folyamatosan peregtek könnyei.
Gyökereinkben rejlett szépségünk. Az egymásra figyelésben tisztességünk. Így aztán, amikor Apám motorjával akkorát buktam, hogy szétszakadt az egész arcom, s megrepedt a koponyám is, talán az istenek akaratával egyetértésben ő is lezuhant a háztetőről, hogy még a kórházban is együtt lehessünk…
Sebeink begyógyultak… Illatai keserédesen főzik ma is egymáshoz világainkat: az élő és a halhatatlan emlékezetét. Noha nem voltunk héroszok, mégis mítoszokat írtunk… Nem indultunk bevenni Tróját sem, s soha senkinek eszébe nem jutott kivetni a sebesültet, a habókost, nem kerestünk kulcsokat…
Szerettük egymást. Csak ennyi titkunk volt, és őrizték álmaink születésünk ünnepére ültetett fáink és a Mennyorcájú Angyalok.
* Philoktetes a trójai mondakör egyik híres íjásza. Valójában az Oeta-melléki maliak királyaként vonult Trója alá, de útközben egy mérges kígyó megharapta. Sebe olyan förtelmes bűzt árasztott, hogy Odysseus tanácsára Lemnoszban hagyták. Itt tengődött 10 évig, de Heraklesnek a lernai hidra mérgébe mártott nyilai nélkül a jóslat szerint Trója nem volt elfoglalható… Ezek a nyilak pedig Herakles hagyatékaként Philoktetesnél voltak, így a görögök elküldtek érte. Machaon meggyógyította, s ekkor a híres íjász Párist halálra sebezte.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
